Memoár

- Végem volt. Ahogy megláttam, végem volt, értitek?! Ott, abban a pillanatban eldőlt az életem. Ahogy belépett a Fészek presszóba, mint egy egyiptomi hercegnő, apám… Ilyen nőt még nem láttam! Ahogy rám nézett… Azokkal a koromfekete szemekkel… Nem tud ám minden nő úgy nézni. Ahhoz kell valami plusz, valami tűz, valami sistergő aura… na, ez neki mind megvolt.

Két kézzel szórtam a pénzt aznap éjjel, és utána tulajdonképpen már mindig. Mert egy ilyen nőnek semmi nem elég, az Atyaúristen összes kincse sem!

Jött a rendszerváltás, nekem csúszott a szekér, minden megvolt, nyugati kocsik, villa, lakások, nyaraló… Bécsbe vittem vásárolgatni, hétköznap is homárt ettünk, apukám!

Aztán csináltam neki egy kis butikot, telerakta drága cuccokkal, kacat volt mind, eladhatatlan sok szar. De bántam is én, amíg mellettem volt!

Ismeritek azt az érzést? Amikor nem tudsz olyan mély lélegzetet venni, hogy eltelj az illatával? Hogy pár percesre rövidülnek az éjszakák, mert a tömény testiség szétszakítja az időt és a teret?

Tengerpartok, Monaco… Koktélok, kokó…

Imádtam, ahogy korallvörös, csillámos estélyiben dobta a kockát. Azt a pillanatot nem tudom elfelejteni…

A tenyerében tartotta a kis dögöket. Tökéletesre manikűrözött, vérvörös körmei mintha valami kincset markoltak volna. A szemembe fúrta igéző tekintetét, aztán lágyan a bezárt öklére fújt. Előrehajolt… a dekoltázsába bele tudtam volna halni... Ekkor már minden szempár rászegeződött. A krupiénak elcsordult a nyála… Lassan eldobta a kocákat, azok is bódultan pörögtek, forogtak, s mire megálltak, esküszöm, csakis az ő a kedvéért, de hatos volt mind!

Ahogy kacagott… még a kristálypoharak sem csilingeltek úgy, amikor pezsgővel koccintott az elit.

Mi van?! Költői vagyok, vagy mi? Mér’, azt hitted, egy rossz suttyó vagyok? Ha tudnád, kik voltak az én barátaim, apukám, nem vigéckednél így nekem!

A legjobb mégis tudod, hol volt vele? Füreden… Bakker, Füreden! Annyi helyre elvittem pedig.

De Füreden valahogy mindig más volt. Ott nem játszotta a dívát, pedig nekem bejött az is. Ott bújós kis feketemacskává változott. Hízelgett, dorombolt, azt mondta, szeret.

A férfinak szíve is van, tudod-e? Akartam érezni, hogy szeret, ha csak pillanatokra is. Hogy az univerzum közepében csak mi ketten vagyunk, és teszünk mindenki másra. Időnként el is hittem. Éveket adtam pillanatokért, de ki nem csinál ilyet, aki balgán szerelmes?

Én voltam önző? Vagy ő? Attól függ, honnan nézzük. Én őt akartam. Őt, kizárólagosan birtokolni. Ő ugyanúgy birtokolni akart valamit. Valamit, amiről sokan úgy hiszik, megadja a hőn áhított boldogságot. Azt hitte, én megadom neki. Én is azt hittem, ő nekem adhatja. Magunkat csaptuk be, nem egymást. Ma már biztosan tudom.

S, hogy sajnálom-e? Megbántam?

Neki adtam mindenemet. Érte hajtottam, tepertem, belementem akkora necces baromságokba, hogy... De én azt is megtettem. Mindent megcsináltam. Olyan dolgokat is. Csak, hogy meglegyen a bunda, az ékszer, a sanel…

Mekkora egy ökör voltam… Ha most csak tizede meglenne, minden rendben lenne, érted?

De jöttek az ügyletek, az úgynevezett haverok, a kamat. És ment a pénz. Az nagyon ment. Egyszer csak már azt vettem észre, hogy több megy, mint amennyi bejön.

Akkor kezdődtek a bajok.

Mi van, sajnálod, tőlem? – folyton ezt vágta a fejemhez, ha valamit épp azonnal nem tudtam neki megvenni. A butikja, az a rongygyűjtő odú, meg csak úgy szipkázta a pénzt. A kocsi, a fodrász, kozmetika, ruhák és bulik… a nagyvilági élet sokba kerül, apám…

Aztán az egyik este… amikor hazaértem, épp pakolt. A nappaliban a bőröndök nyitva hevertek szerteszét. Ő meg csak dobálta a cipőket, a ruhákat, ékszereket, bundákat.

Mi van – mondtam neki –, utazunk? De akkor már tudtam. Kint várta a sofőr. Basszus, sofőrt küldött érte az államtitkár úr! Pedig nős volt az a svihák. De mit számított az? Több volt a számláján, mint amiről én valaha is álmodni mertem. Persze akkor már rég adósságban úsztam. Verőlegényekkel fenyegettek, pisztolyt nyomtak az orrom alá.

Ő meg elment. Nem is tudta egyszerre levinni a bőröndöket, háromszor fordult. A sofőr nem mert feljönni.

Hónapokig koslattam utána. Hívogattam, megvártam az utcán. Zaklattam, fenyegettem. Aztán az államtitkár úrnak elege lett. Szimplán kicsinált.

Kihúzta alólam, amim még volt, aztán le is sitteltek.

Látjátok, fiúk? Ez lett belőlem. Az elrettentő példa.

- Tisztelt uram! A mi munkaidőnk is véges. Utoljára figyelmeztetem: hagyja el a területet! Az életvitelszerű közterületen való tartózkodás szabálysértésnek minősül. Amennyiben azonnal elhagyja a közterületet, csak figyelmeztetésben részesítem.

- Rendben. Akkor csak figyelmeztessen.

- Ungvári Zsuzsanna -

A szerző további fiktív írásai ide kattintva olvashatók el.