A Mihály-napi vásár pont olyan, mint harminc éve – fotókkal, videóval

Folyamatosan változó világunkban van azért, ami megmarad öröknek. Ilyen a Mihály-napi vásár, ami még ma is pontosan ugyanolyan, mint gyermekkorunk vattacukros valóságában a körhintán ülve. Jól is van ez így. Nem kell modern nagyvásár, sem felújított pavilon. Sátorvasra csomózott ponyvákra vágyik a nép, hastáskából visszajárót adó kereskedőkkel.  

A debreceni vásárt illik a Füredi út felől kezdeni, hogy emlékezzen rá a bámészkodó, mennyire hiányozna, ha nem kiabálná a fülébe egy kalapos árus, hogy „négy pár zokni csak egy ezres”. Több négyzetméternyi asztalon turkálnak az olcsó táskák között az asszonynépek, és halmokban áll a papírtörlő. A vásár ezen részén az árak is beragadtak valahol az idő vasfogába. Már-már gyanúsan olcsó minden, így meg sem lepődünk, mikor lépten-nyomon odébb hessegetnek a kofák, mondván, „itt nem lehet fényképezni, sem minket, sem a portékát”.

Megvonja a vállát az ember, és inkább követi a lángosos bódéból eregetett füstjeleket. Tréfás trükkjével jóval barátságosabbnak tűnik Szombati János, aki azzal csalogatja standjához a vásározókat, hogy az előtte levő, porcelántányérokkal teli asztalt megpróbálja felborítani, mire az tálalószekrénnyé változik. A békéscsabai asztalos saját maga készíti egy mozdulattal átalakítható bútorait, megmutatja a kerti asztallá nyitható kanapét, és a kosárrá zárható sámlit is.

Ami szem-szájnak ingere: gasztronómia a Mihály-napi vásáron

Az egyik büfékocsiban gőzölög az úgynevezett fotogén debreceni páros. Ezt a jelzőt adta spontán a felsőzsolcai pár a finomságnak. Elárulják, 300 adag hamburgerrel készültek a hétvégére. A Bihari epres is felkészült a vásárra, 250 ötkilós ládával érkezett, és nem szeretne belőle hazavinni egy szemet se.

– Az se baj, ha megmarad, úgyis jön a pálinkaszezon – mondja. Egy idős asszony felveti: pedig lekvárnak sem lenne rossz, mire a mellette álló megcsóválja a fejét, mondván, az pazarlás.

Egyre gyűlik a sokadalom, és már a délelőtti órákban is reccsennek a kézben a kiürült sörösdobozok. Vásárkor úgy helyes, ha zsíros a szája a férfiembernek: sétáló tepertős tál lilahagymával, kenyérlángos és kolbász minden kézben. A gyerekek pedig egy léggömbbel és egy nyalókával egyensúlyoznak.

Amott erdélyi kézműves sajtok, székely faragott dísztárgyak, gyógynövényes kenőcsök. Így érezhettek debreceni elődeink, amikor a Piacz utcán csemegéztek a messzi földről érkezett kereskedők kínálatából. 

Megannyi mesterség, megannyi szakértelem

Jancsi, a lufibohóc 15 éves gyakorlatával másodpercek alatt összehajtogat egy léggömbből egy kiskutyát, egy gyermek sem tudná elsírni magát ennyi idő alatt. A kürtőskalácsos fiú hajszárítót tart a szénnel teli tálca felé. Azt mondja, így könnyebb, mint folyamatosan fújni.

A debreceni Mihály-napi vásár tehát nem változott semmit, és milyen jól áll neki. Jó a forgatagban ismerős arcokat látni, jó finomakat enni, jó a meg nem kapott játék után hisztiző gyermek látványán keresztül visszaemlékezni. A világ változhat, de az igazi vásári hangulatot sosem fogja kikezdeni az idő.