Több mint negyven évig volt postás, és tényleg mindig kétszer csengetett a debreceni Hajzer István

Negyvenhárom év és 183 nap: pontosan ennyi időt töltött a Magyar Posta kézbesítőjeként Debrecenben és vonzáskörzetében a ma már nyugdíjas Hajzer István. Aki emlékszik azokra az időkre, amikor még a Szent Anna utca Béke útja volt, és Debrecennek abban a körzetében élt, ami a Fényes udvart, a Vágóhíd és a Kossuth utcát érintette, 1978 után minden bizonnyal kapott csomagot Istvántól. A Haont az eredetileg lakatos végzettségű, ma már leginkább unokáival foglalatoskodó csomagkézbesítő takaros kis kertjének verandáján fogadta minap, hogy elmesélje, milyen is volt akkor a gyakran türelmetlenül várt postások és a „tisztelt címzett” világa. Megtudtuk, hogy a jó postás szerint az ügyfélnek mindig igaza van, a tökéletes kézbesítő pedig türelmes, alázatos és pontosságra törekszik akkor is, ha az esővíztől zárlatos lesz alatta az autó.

A Barkas volt a legcsábítóbb

István napra pontosan emlékszik; 1978. június 5-én kezdett a Magyar Postánál Debrecenben. Lakatosként végzett, de túl zajos volt neki a műhely, és mivel akkoriban csak ismerősön keresztül lehetett, István is így került be – huszonegy évesen – a postára. Hamar kiderül, hogy az ott töltött negyvenhárom évnek a józan ész mentén indokolt prózai oka van.

– emlékszik vissza.

A fiatal István számára a slusszkulcs – a mára klasszikussá vált zöld „Barkas ezresé” – volt a legcsalogatóbb motiváció, és hozzá a nagyon is tisztességesnek mondható 1800 forintos fizetés. Tízforintos órabérrel kezdett, majd a következő tizenöt évben nemcsak a Fényesudvar, az egykori Béke útja (ma Szent Anna utca) és a Kossuth utca minden címzettjét, hanem azok családjaikat is megismerte. 

 – idézi fel.

A régmúlt szívélyessége

Úgy látja, lazább volt az élet azokban az időkben, akkor, amikor két forintért vitték házhoz a küldeményt, és mindig minden megoldódott annak ellenére, hogy még vezetékes telefon sem volt a lakásokban. – Az emberek jobban megbíztak egymásban, és ahogy akkor gyakori szokás volt, a munka után mi is kalákában építkeztünk a kollégáimmal. Összesen tizenegyen szállítottunk csomagot Debrecenben, de mindig tudtunk egymásra számítani – folytatja István, akinek szent meggyőződése azt is, hogy régebben sokkal kevesebb nyűgös ügyfél volt.

– mondja. Ahogy az ügyfélnél, a korszak rutinjának megfelelően máshol sem ettek műszak közben, helyette viszont – mivel akkoriban Debrecenben „minden sarkon” volt talponálló – reggelire hurka-kolbászt vagy pacalt ettek.

A megbízható járgány relativitása

– A zöld Barkas ezres jó volt, persze csak addig, míg nem jött az eső – térünk át végül a már fent említett kultikus járműre. A korszak jellegzetes postásfurgonjának csak egy gyengéje volt: a víz. 

– meséli a rutinos kézbesítő, aki több mint másfél millió kilométert tett meg, míg állományban volt. És mert egy-egy kiadós zápor után gyakran térdig érő víz állt a Vágóhíd utcai felüljárónál (ahogy több más helyen Debrecenben), a postáslét nélkülözhetetlen tulajdonságává érett a türelem. A békebeli céges kocsi azért a legkínosabb pillanatokban mégis csak helyt állt, István szerint akkor nyújtott fontos menedéket, amikor a várostáblát elhagyva a tanyákon kellett kézbesítenie. Hogy tényleg ugatja a kutya a postást, István szerint magától érhető, és amíg mindez a kerítés mögül történik, nincs is vele semmi gond.

 – osztja meg az érthetően óvatos megoldást.

Mindig az ügyfélnek van igaza – ezt kell tudnia a jó postásnak, aki minden körülmények között türelmes és alázatos is egyben. István szerint épp ezért nem mindenki alkalmas a pályára. Volt például olyan kollégája, akit az első munkanapján vidéki kézbesítésre küldtek, de már Derecskén kiszállt az autóból, és busszal hazament. Ahogy ma mondják: másnap már nem kellett bemennie.

Négy évtized is gyorsan eltelhet, ezt sugallta legalábbis az egyórás múltidézés, amit a relikviákká korosodott egykori kellékek, a postásuniformis, a balesetmentes vezetésért járó emléklapok tettek szemléletessé. István másfél éve ment nyugdíjba, és nem szépít: kimondottan unja. Hiányoznak neki a dolgos hétköznapok. Igaz, boríték alig-alig kerül manapság a postaládájába, de ha mégis hozzá csengetnek be – természetesen kétszer – a küldeménnyel, ha teheti, azért röviden elbeszélget a kézbesítővel.