Jertek, igyunk új italt!

Lehet-e szívderítőbb üzenet a fiatalok, de akár az idősebbek számára is ennél: „Jertek, igyunk új italt!” Persze, azért nem mindegy, hogy mi is az a nedű, amely földeríti a szívünket. Ehhez a húsvéti fölszólításhoz világosan kapcsolódik a magyarázat is: „…nem a kemény sziklából fakasztottat”. Nem azt, amelyből, ha valaki iszik, újra megszomjazik (Jn 4,13). Hiszen Mózes bár a haláltól mentette meg a zsidó népet, amikor Isten parancsára botjával a sziklára ütött, de csak egy rövid időre. Hiszen ezek az emberek nem láthatták meg az ígéret földjét, mindnyájuknak meg kellett halniuk a pusztában, hiába ittak a sziklából fakasztott vízből. Szent Pál arra hívja föl a figyelmet, hogy nem is a víz volt itt a fontos, hanem a szikla. „Ittak ugyanis a lelki sziklából, amely kísérte őket, s a szikla Krisztus volt” (1Kor 10,4). A közösség megmenekült a víznek köszönhetően. Mivel azonban később mégis meghaltak, ez a víz csak ideig-óráig segítette őket. Nem ez volt a vándorlásuk célja, csupán a túlélés eszköze. Nem a vízért mentek a pusztába, a víz csak átsegítette őket. Mint korábban a Vörös-tenger vize, mely nekik két oldalról falként tornyosult, de aztán összezárva az ellenségnek pusztulására lett.
A föltámadás éjszakáján az emberek szívét földerítő nedű sokkal több ennél. Ez is a sziklából jön, de nem csak a túlélés, hanem a földi életen „túl-élés” eszköze. Ez nem csak megment, hanem átment. Nem csak oltja a szomjat, hanem még inkább fölkelti azt. Nem meríthető edényekkel, hiszen kimeríthetetlen. Nem a földi életet táplálja, hanem az örök életre szökő vízforrás (Jn 4, 14). Olyan víz ez, amelyért érdemes élni, amelyért érdemes meghalni.
Érdekes, hogy maga Jézus is szoros kapcsolatot lát a hit és a szomjúság között. „Aki bennem hisz, nem szomjazik soha” (Jn 6,35). Mégpedig azért, mert – mint másutt mondja: „Aki hisz bennem, annak szívéből, az Írás szerint, élővíz forrásai fakadnak.” (Jn 7,38). A hívő ember nem szorul rá tehát, hogy más forrásokat keressen, mivel saját szívéből forrásozik az örök életre szökő víz. Ez a tanítás megérteti, hogy a hit nem csupán egy tanrendszer elfogadása. A hit az élet forrása, a hit az élet célja. Hit nélkül nem lehet emberi életet élni, s más célért nem is érdemes élni, csak a hitért.
A Krisztus sírjából csörgedező forrás, tehát nem csak ideig-óráig hat. Aki ebből a vízből iszik, nem szomjazik meg soha többé. Mert átviszi őt a halálból az életre, a földből az égbe. Mint a kijevi követek, akik Bizáncban azt sem tudták, hogy a földön vannak-e még vagy már a mennyben. Micsoda részegség ez, micsoda mámor! Ez a lélek józan elragadtatása: még a földön van, de már a mennyben találja magát. Feltündöklik itt a hit igazi fénye és ereje. Lám, mit tud adni az embernek!
Ám, hogy ez valóságos legyen, nem elég csak a pászka-kosárból a megszentelt bort kihörpintetni. Ehhez ott kell lenni nagypéntek mélységében, át kell élni a sírbatételt, néma csöndben ki kell várni az új élet hajnalát. Tagjainkban, minden porcikánkban érezni kell, hogy lesz föltámadás, akkor fogom tudni átélni, hogy Húsvét van. Erről nem beszélni kell, nem elmélkedni róla, nem is csupán megjeleníteni. Nem! Meg kell halni és föl kell támadni Krisztussal. Ezt az újfajta hajnali részegséget kívánom még a háború árnyékában is mindenkinek, hívőnek és nem hívőnek, fiatalnak és öregnek, kicsinek és nagynak, minden nemzet minden tagjának az idei húsvét elvehetetlen ünnepi örömében.

Kocsis Fülöp, a Hajdúdorogi Főegyházmegye érsek-metropolitája