Nagy Dénesnek vérében van a faragás, legyen szó fáról vagy vasról

– Már iskolás koromban kopjafa mintákra faragtam az osztálytársaim ceruzáját. A székelykapu készítése a hobbim, de szakma szinten is művelem, mert iskolában is tanultam a mintákat, a vésőkezelést. Ám, ha szakmáról van szó, akkor vasesztergályos vagyok, csak emellett faragom a fát. Korábban, amíg Székelyföldön éltem, csontot is faragtam. Erre azonban itt nincs igény – beszél tevékenységeiről a székelyudvarhelyi születésű Nagy Dénes, aki 1999-ben került Kismarjára, mégpedig édesanyja gyengélkedő egészségi állapota miatt. A súlyosan beteg szülőt hetente vagy kéthetente Debrecenbe kellett vinni kezelésre, amit a nagy távolság miatt nem tudtak megtenni. Ekkor a család úgy döntött, hogy Székelyudvarhelyen mindent elad és felad, hogy az országhatár melletti Kismarjára költözzön. A lakóhelyválasztás véletlenszerű volt, mert ott kaptak olcsóbban lakást. A szakmáját és a hobbiját is magával hozta, hiszen mindkettőt folytatja a hajdú-bihari kis faluban is.

És mi mindennel gazdagította már Kismarját? – Nem szeretnék nagy dicsekedésbe belemerülni, de itt elég sok helyen meglátszik a kezem munkája. A legelső közösségi munkám a várdombi székelykapu. Utána készült a temetőbe egy harangláb, amit rá egy évre ki is vágtak, ellopták a harangot; de újracsináltam. Aztán jónéhány kopjafa a temetőben, köztük az édesanyámé, aki ideköltözésünk után hat évvel meghalt. A vasútállomásnál lévő székelykaput is én csináltam, mint ahogy a Bocskai Konferenciaközpont díszes kapuját is. A kisebb munkáim az utcanévtáblák, az intézmények névtáblái, a templomban pedig az adománygyűjtő doboz, a bibliatartó, a bejárati ajtó díszítése. Ezeken kívül büszke vagyok még arra is, hogy a tájházunkat rendbe tettem.

Ahány ház, annyi féle székelykapu

Maradjunk azonban a székelykapuknál, amelyekről köztudott, hogy nincs két egyforma. Nagy Dénes magyarázza, hogy minden székelykapu magán hordja a mögötte lévő házban élő emberek tulajdonságait, hogy kik ők, mivel foglalkoznak. Székelyföldön még a cégjelzések is rajta vannak.

Például két kovács üti a vasat a kapu tükrön kifaragva, vagy másik, „ha kel az ég szép hajnala, a kezemben az eke szarva” felirat egy szántó-vető emberrel. A minták is vidékenként változnak. Ha egy hozzáértő meglát egy székelykaput, tudja, hogy Csíkszék, Háromszék, Gyergyószék vagy Marosszék az, ahonnan a kapu származik. Nevetve mondja, hogy még Székelyudvarhely két végén is különböző kapukat faragnak; az egyik oldalon befestik, a másik oldalon pedig nem.

– A Kismarján készített székelykapuimban igyekeztem a mintázatot úgy alakítani, hogy semmiféle politikai irányzatot ne lehessen belemagyarázni a motívumokba, hogy teljesen semleges legyen, senki se mondhassa az, hogy ez ilyen vagy olyan. A székelykapu kötelező motívumai a Nap, a Hold, az inda, az életfa. A kismarjai születésű Varga Gyula, az országos hírű néprajzkutató amikor a várdombi kaput jelképesen átvette tőlem, megjegyezte, hogy ennél nagyobbat is látott, szebbet is látott, de ez teljesen megfelel a hagyományoknak. A kismarjai vasútállomás székelykapuján ott van a vasút szárnyaskereke, és az „Isten hozott Kismarjában” felirat. Ahogy leszáll valaki a vonatról, azonnal azt látja meg. Tehát egy szép fogadtatásban van része. Ez már sokaknak meglepő lehet. A másik oldalán pedig Kismarja címere, pecsétje, amit Bocskai 1606-ban adományozott a falunak – mondja.

Nagy Dénes jelenleg az önkormányzat karbantartójaként keresi kenyerét, tehát fával és vassal is dolgozik, és mint mondja, ez mindig is így volt. Délelőtt esztergált, délután hazament, és ha volt rá ideje, faragott. Nem tudja különválasztani a kétféle tevékenységet, mert mindkettő a szíve csücske. Esztergálni világ életében nagyon szeretett, mutatja ezt, hogy lakóhelyéről tíz évig eljárt dolgozni Hencidára, majd Berettyóújfaluba. De azért a fa mindig megvolt délutánonként, mikor hazajött. – A fa a székely ember kedves gyermeke, a megmunkálása a vérünkben van. A motívumokat, az alapokat Tankó Albert tanáromtól tanultam, aki azzal a jó tanáccsal indított útnak, hogy ő megtanított a rajzokra, megtanított bánni a vésővel, a többi pedig minden faragónak a maga dolga autodidakta módon. Többet lehet tanulni a gyakorlattal, mint amit ő a fejünkbe beletett – sorolja.

Erre vágyott gyermekkorában

Kismarja otthont adott Nagy Dénesnek. Mindig is az volt a vágya, hogy falun legyen egy kis háza, udvara, ahol kutyát, macskát tarthat, legyen egy kis műhelye, ahol farigcsálhat. Kisgyermekkorában falun laktak, később költöztek egy székelyudvarhelyi blokképületbe, ott nem tudott nagyobb volumenű dolgokat csinálni, csak zajtalanul végezhető kisebb faragásokat. Kismarján viszont más a helyzet, ott ki tudott teljesedni, megtalálta azt, ami gyermekkorában is az álma, vágya volt. Új lakóhelye pedig olyannyira befogadta, hogy tagja az önkormányzat képviselő-testületének is.

– Úgy látom, elfogadtak az emberek, de hát 24-25 év után ez nem csoda, hogy így van. A beszédemen most is hallani, hogy nem idevalósi vagyok. De ha jóindulattal fordulunk egymáshoz, akkor nincs baj. Azt kell keresni, ami közös bennünk. Örülök, hogy hasznos tagja lehetek a falunak. Székelyudvarhelyre évente legalább egyszer hazalátogatok, a feleségemnek még ott él az édesanyja. Kismarján itthon vagyok, de Székelyföld az én hazám. Szeretnék még több kaput készíteni az itt élő embereknek, és ha lesz rá igény, a csontfaragásban jobban elmélyülni.

CH