„Mi is elmerengünk néha, ennyi lenne egy élet?”

A Tatán nemrég a Magyar Temetők és Temetőt Üzemeltetők Egyesülete által megrendezett V. Országos Sírásó Versenyen kiemelkedő eredményt értek el a hajdúböszörményi Paraklétosz Nonprofit Kft. sírásói. Nagy Róbert és Paska János párosa második, míg Kovács László és Szathmári Antal kettőse harmadik helyezett lett. A jeles esemény kapcsán a Haon ellátogatott Hajdúböszörménybe, ahol a verseny résztvevői kendőzetlenül beszélgettek többek között a sírásószakmáról, és az azt művelők lelkivilágáról is.

Ottjártunkkor a négy díjazott közül csak hárman álltak rendelkezésünkre, illetve az ügyvezető, Szőllősi Lajos, aki maga is sírásóként keresi a kenyerét. Mint mondta, eredetileg egy 2 méter mély sírt 4 óra hossza alatt „dobnak” ki, de ez a föld minőségétől is függ. – A munkavédelmi szabály szerint két embernek kell ásnia, ezért is voltak párok a versenyen. Egy ember dolgozott belül, aki pedig kívül állt, a földet rakta össze, majd cseréltek. Egy méter mélység után munkavédelmi szempontból kötelező volt sisakot is felvenni. A megmérettetésen egy 200x80x160-as sírgödröt kellett kiásni, maximum 2 óra alatt. A második 1 óra 9 perc 45 másodperc (mindösszesen 1 perccel lemaradva a győztes kisvárdaiaktól), a harmadik helyezett csapatunk pedig 1 óra 17 perc alatt végzett. Ha valaki kész volt, a versenybírák egy előre leengedett fakalodát húztak ki a sírból, és ha megakadt útközben, érvénytelenné vált az ásás.

Összeszokott brigád

A hajdúböszörményi különítmény kalodái nem akadtak meg. Nem is csoda, hiszen lelkiismeretes, jó szakemberekből állt a versenyzői gárda. Szőllősi Lajos úgy fogalmazott, bár régebben voltak sírásó-generációk, mára nem kapkodnak ezért az állásért. – Fiatalos, hét tagból álló, jó csapatunk van. Voltak persze, akik itt is cserélődtek, mert egy hónap után nem bírták fizikálisan vagy mentálisan. Ennek több oka is lehet: a mi munkánk sokrétű, a sírásó a temető mindenese. Füvet vágunk, elhunytat szállítunk, portai szolgálatot látunk el, vizet szerelünk, mindent, amit megkövetel a temető normális működése. A másik ok a megfelelő hozzáállás: itt mindenki gyászolt már, veszített el valakit, és nekünk is jólesett annak idején, ha úgy szóltak hozzánk vagy úgy foglalkoztak velünk a temetésen, ahogyan azt illik. Kezdjük ott, hogy gyakran az átlag hozzátartozó nem is tudja, hogyan kell egy temetést elindítani. Ezért ha házhoz megyünk elhunytért, mi vagyunk az elsők, akikkel találkoznak, és mi vagyunk azok, akik irányt mutatnak: megmondjuk, milyen papírokat szerezzenek be, hová kell jönniük.

Az ügyvezető úgy fogalmazott, általában napi három temetésük van, egyenként három óra hosszúak, igaz, némileg fedik egymást. 

– emelte ki.

Kihívásokkal teli

Nagy Róbert négy éve dolgozik a csapatban. Elmondása szerint nem versenyként élték meg a tatai tornát, inkább egyfajta szakmai napként, ahol a kollégák megismerkedhetnek egymással, tanácsokkal láthatják el a másikat. 

– mondta.

Szathmári Antal 2 éve az ásók tagja, egykor a kihívást látta ebben a munkában, és mint mondta, nem is csalódott. Úgy véli, a lelkiismeretesség elengedhetetlen, ha valaki sírásónak szegődik. – Történjen bármi, nekünk a legjobbunkat kell nyújtani. Volt, hogy rászakadt a föld egy kollégára, vagy eltört temetés közben a padló alatta. Ilyenkor menni kell tovább. A meghökkentő esetek gyakran amúgy sem a munkafolyamatok közben, inkább a hozzátartozók között tapasztalhatóak – hangsúlyozta. És hogy milyen meghökkentő dolgokra kell gondolni? A beszélgetés folyamán néhány emlékezetes gyászmenet magatartásáról is szó esett. – Volt, aki úgy tekintett a temetésre, mint egy zsúrra. Nagyobb zsivajjal voltak, mint egy násznép. Amikor vonultunk kifelé, már ordibáltak. De akad veszekedős típus is, aki egy, még élő rokonát sértegeti azzal, hogy inkább te haltál volna meg. Van, aki szelfizik az elhunyttal, vagy a csokrokat átpakoltatja velünk, szimpátia alapján rendezve újra a hozzátartozók virágait. Számunkra is érthetetlen a hozzáállása egyeseknek. Van, aki esküvői videóst hívott, pedig talán jobb, ha az elhunyt úgy marad meg bennünk, ahogyan élt… ki szeretné ezt visszanézni? Sőt, egy esetben arra is megkértek már minket, hogy hajoljunk meg. Ez nem színház, ez egy temetés vége – idézték fel történeteiket egymást felváltva a sírásók.

Megható pillanatok

– Ásunk, előkészítjük a sírt a temetésre, felkészítjük a halottat az utolsó útra úgy, hogy a hozzátartozó elégedett legyen. Tudjuk, mennyibe kerül egy ilyen szertartás, ezért próbálunk – az eszközökhöz mérten – a lehető legtöbbet nyújtani, hiszen ki tudja: lehet, hogy hitelt vesz fel az illető, hogy ki tudja fizetni a temetést, nem dőlhetünk hátra, vagy lazsálhatunk – emelte ki Paska János, aki a maga 12 évével már öreg motorosnak számít a sírásásban. Az elhangzottakat megerősítve kifejtette, ők azok, akik az elejétől a végéig elkísérnek egy gyászoló családot, ezért muszáj empatikusnak lenniük. – Maga a fellépésünk, a hozzáállásunk is fontos, ott dől el minden. Mindennap úgy kelünk fel, hogy segíteni fogunk másokon: a fájdalmát könnyebbé tenni, fizikálisan, lelkileg ott lenni mellettük. Van, aki hálás ezért, akad, aki csak ignorál bennünket – fejtette ki, hozzátéve, sokan valóban azt hiszik, semmirekellő emberek űzik ezt a szakmát, holott köztük is akad diplomás ember. – Tisztában kell lennünk a törvényekkel, illetve azzal, mi számít kegyeletteljesnek, és mi kegyeletsértőnek. Ahány halott, annyiféle család, mindenkit máshogyan kell kezelnünk, nem skatulyázhatjuk be őket egy típusba. Különböző emberek máshogy élik meg a szeretteik halálát, nekünk pedig ezt el kell fogadnunk.

Úgy fogalmazott, elvileg el kellene vonatkoztatniuk a rengeteg szomorúságtól, amivel napi szinten találkoznak, ez azonban nem mindig sikerül. – Amikor egy keservesen zokogó ember mellett nekiállunk hantolni, a mi könnyeink is ömlenek. Egy fiatalon elhunyt személy, ne adj’ isten gyermek halála ugyanúgy megvisel bennünket is. Ennyi idő alatt azonban megtanultuk valamennyire kezelni, haza sosem viszünk a szomorúságból – emelte ki.

Abban mind a négyen egyetértettek: egy-egy kifejezetten megható temetés után sokat merengenek az élet fontosságán, főleg, ha például egy fiatalt temetnek. – Ennyi? Ennyi az egész? – megfordul mindannyiunkban – mondta Paska János, aki szerint ez a kétely némi dühvel is együtt jár. 

PSZ