Vantara-Kelemen Éva hamarosan anyai örömök elé néz, áprilisban bővül a család – interjú

Az interjút csúsztatnunk kellett egy családi tragédia miatt, így különösen indokolt a kérdés: hogy van?

Valóban nagy trauma ért, elhunyt édesapám, de összességében már jól vagyok. Sajnos régóta betegeskedett, így fel lehetett készülni a szomorú végre, ám mégis villámcsapásként ért a halála. De a hiányát könnyebb úgy feldolgozni, hogy áprilisban megszületik a gyermekünk, s a babavárás kitölti a mindennapjainkat.

Elárulja a baba nemét?

Kisfiúnk lesz. Jelen állás szerint Milánnak hívják majd, de még nem zártuk le véglegesen ezt a kérdést.  

Amikor bejelentette a visszavonulását az aktív játéktól, említette, hogy babát szeretne. Szerencsére gyorsan sikerült megvalósítani a tervet.

Az utolsó lokis idényem után elkezdtem a nyári felkészülést Hajdúnánáson. Megbeszéltem az ottani vezetővel – aki nagyon korrekt volt –, hogy addig segítek, ameddig tudok, de babát szeretnénk a közeljövőben. Mindössze három hetet tudtam tréningezni Nánáson, aztán jött a jó hír.

Milyen élet fogadta a profi karrierje után? 

Nagyon tartalmas volt az eddigi időszak. A nyáron bepótoltuk azt, amit a járvány elvett tőlünk: a családdal, barátokkal találkoztunk. Aztán pedig egyetemista lettem. Nem gondoltam volna, hogy 34 évesen újra egyetemre fogok járni, de mégis így alakult. A pályafutásom utolsó évében elvégeztem egy életmód tanácsadással kapcsolatos tanfolyamot. Ekkor nagyon megtetszett az étkezéssel kapcsolatos témakör, s úgy döntöttem, tovább tanulok. Letettem egy emeltszintű érettségi vizsgát, és felvételiztem a Debreceni Egyetemre, ahol dietetikus szakirányon tanulok. Az első félév a várokozásaim felül alakult, a második félévben a baba miatt már nehezebb dolgom lesz, de csinálom tovább.  

Tartja a kapcsolatot az egykori játékostársakkal? Jár meccsekre?

Karnik Mercivel, Csáki Vikivel és Lajtos Nórival teljes mértékben megmaradt a barátságunk, rendszeresen beszélünk. A jelenlegi csapatból Kudor Kittivel, Hornyák Dodóval és Anka Giegerich-kel szorosabb a kapcsolatom. Érdekesség, hogy a német kapussal akkor alakult ki a szorosabb kapcsolat, amikor én lettem a magyar tanára. Bár meccsre nem járok, de közvetítéseket mindig megnézem, s természetesen követem a fejleményeket, amelyek a Lokival kapcsolatosak.

Érkezése előtt beszélgettem Varga Józseffel, a DVSC akkori edzőjével, aki – Köstner Vilmossal egyetemben – Debrecenbe csábította. Megkérdeztem a trénert, hogy nem félti a beilleszkedéstől, hiszen az ultrák nem igazán kedvelték, mivel az egyik legnagyobb rivális színeiben sok borsot tört a Loki orra alá. Varga József annyit mondott, nem lesz gond, a jó játékosokat mindenhol elfogadják. Önben sem volt félelem a szurkolói reakciók miatt?

Amikor eldöntöttem, hogy eligazolok Békéscsabáról, nem volt bennem semmilyen félsz. Magamat néztem, s a fejlődésemet az szolgálta, hogy elhagyom az Előrét. Mondjuk arra nem számítottam, hogy a csabai szurkolók ennyire zokon veszik a távozásomat: kaptam tőlük hideget-meleget bőven. Anno pár évig nehéz volt visszamennem Csabára játszani. Később ezt úgy fogtam fel, hogy szerettek, s ezért élték meg ennyire rosszul a távozásom. Amúgy imádtam Békéscsabán lenni, de amikor Debrecenbe érkeztem, azt éreztem, hogy hazajöttem.

A Loki szurkolóival el kellett fogadtatnom magam, s úgy gondolom, hogy a hozzáállásommal és a klubszeretetemmel ezt sikerült gyorsan elérnem.

Emlékszem, amikor a DVSC-be igazoltam, az első, idegenbeli fordulóban kiment a bokám. Nagyon fájt a lábam, de a hazai debütáláson mindenképpen játszani akartam, így pályára léptem a Hódosban a debreceni közönség előtt.  

Hosszú időt húzott le a DVSC-ben, s nem nevezhető hét szűk esztendőnek a piros-fehérben eltöltött időszak. Milyen sikerekre a legbüszkébb?

A csapat szempontjából a Magyar Kupában elért eredményekre, a 2017-ben elért bronzéremre, illetve a 2021-ben megszerzett ezüstéremre, illetve 2016-ban a bajnokságban kivívott negyedik helyre. Egyénileg arra vagyok a legbüszkébb, hogy 2016-ban én lettem az év közönségdíjasa, míg 2019-ben a szakmai vezetés engem választott a legjobb lokistának.

Az egyik legnagyobb elismerés, ha valaki csapatkapitányként futhat ki a pályára. Mit jelentett az ön számára a DVSC kapitányának lenni? 

Első körben óriási megtiszteltetést, főleg, hogy Békéscsabáról érkezve lehettem a csapatkapitány. Ez egy visszaigazolás volt a számomra, hogy jó az, amit képviselek. Először a játékosok választottak meg, majd az edzők jelöltek ki – mindkét döntésre büszke voltam. Idővel rájöttem, hogy igazából nagy felelősséggel is jár ez a poszt, s szélsőként különösen nehéz feladat tökéletesen ellátni.

Nem tagadom, többször is előfordult, hogy le akartam mondani a tisztségről, de a trénerek mindig meggyőztek.  

Voltak hullámvölgyek a debreceni évek során? Felvetődött valaha, hogy eligazol a cívisvárosból?

Az első félév nagyon nehéz volt, időbe telt a beilleszkedés. Aztán az évek alatt egyre meghatározóbb játékossá váltam, s kiegyensúlyozott teljesítményre voltam képes. Ettől függetlenül a kisebb hullámvölgyek szinte elkerülhetetlenek egy hosszabb karrier során. Nem tagadom, voltak megkereséseim más kluboktól, de igazából sosem akartam elmenni. Akkor és most is azt gondolom, hogy Debrecen minden szempontból ideális hely egy kézilabdázó számára.  

Hogyan állítaná össze azt a Lokit, amelyikben a korábbi csapattársai játszanának? 

Ez nagyon nehéz feladat, mert szakmaiságot és az érzelmeket sem tudom kizárni, ezért pár poszton több játékost mondanék. A kapuban Lajtos Nóri, Triffa Ági, jobb szélen Csáki Viki, Varsányi Nóri, jobb átlövőben Karnik Szabina, Vámos Petra, irányítóként Kudor Kitti, Lotte Griegel, beállóban Tóvizi Petra, Bordás Réka, bal átlövőben Bulath Anita, Maria Garbuz, bal szélen pedig jómagam és Szilágyi Ági alkotnánk a csapatot.  

Az előzetes elképzelései alapján már 2020-ban abbahagyta volna a kézilabdát, de végül még egy évet ráhúzott a karrierjére. Jó döntés volt a ráadás?

Mindenképpen. Így több időm volt felkészülni arra, hogy életem egyik legmeghatározóbb szakaszát könnyebb legyen lezárni. A koronavírus-járvány miatt nehéz volt az utolsó szezon, de így legalább személyesen el tudtam búcsúzni a szurkolóktól.

Szeghalmon, Békés megyében született, 27 éves koráig Békéscsabán élt. Miért döntöttek a férjével amellett, hogy a pályafutása végeztével is a Hajdúságban, pontosabban Mikepércsen élnek tovább?

Rendre szerződést hosszabbítottam a Lokival, s szerencsére a férjem is el tudott helyezkedni egy építőipari cégnél, így egyre jobban kötődtünk Debrecenhez. Nagyon jól éreztük magunkat a Hajdúságban, ezért úgy döntöttünk – annak ellenére, hogy a párom tősgyökeres békéscsabai –, hogy Mikepércsen építkezünk. Odáig vagyunk a cívisvárosért, de jó az a 10 kilométer távolság.  

Sportolóként állandó célokért küzdött. Most is vannak tervei?

Úgy gondolom, célok nélkül nem szerencsés élni. Nálunk most természetesen a babavárás a legfontosabb. De az egyetem elvégzése is fontos cél, mert szeretnék dietetikusként dolgozni a jövőben.

Boros Norbert