Szólókarrierről álmodott, végül rájött: a tudását kell továbbadnia

Tóth Gyulának szinte sosem telik el úgy napja, hogy ne vegye a kezébe a citeráját, vagy ne énekeljen el egy-két népdalt. A népzenész a gyermekkora óta a hagyományápolás világában él, felmenőitől is ezt az utat örökölte, és ő maga is azért tesz nap mint nap, hogy tudását továbbadhassa a jövő nemzedékének. Bár már évtizedek óta játszik citerán, több népdalcsoportot is vezet, és a Vass Lajos Népzenei Szövetség vezetőségi tagja, az elmúlt időszakban pecsételte meg tevékenységét hivatalosan.

Tavaly nyerte el ugyanis a Népművészet Ifjú Mestere címet, idén szeptembertől pedig a Derecskei Művészeti Iskola Esztári Tagintézményének citeraoktatója.

De hogy honnan is indult el arra az útra, amely ma meghatározza az életét, ő maga beszélt a Naplónak. Elmondta, hogy már a nagymamája is citerán játszott, sőt, évtizedekkel korábban tánc alá is muzsikált cuhárék, padkaporos bálok alkalmával. A tudását továbbadta mind a három fiának, így Gyula édesapja is meg tudta szólaltatni a hangszert. Nem csoda tehát, hogy előbb-utóbb az ő kezébe is citera került.

Talentum, ami jól szolgál

Ifjú népzenészként a csökmői Sárkány Citeraegyüttes gyermekeknek indított szakkörében tanulta el a citerázás igazi fortélyait még az 1990-es évek derekán. Amikor a szakkör megszűnt, kis időre félre tette a professzionális tanulást, de az érdeklődése ekkor sem apadt. Az együttes házi készítésű kazettáját hallgatta, annak alapján gyakorolta a dalokat. Később, a középiskolás éveiben művészeti tagozaton tanulhatott. Ekkortájt már olyan szinten játszott, ami folyamatos sikerekhez vezette, így nem volt kérdés számára, hogy megtalálta az útját. Sorra olyan lehetőségeket kapott az élettől, amelyek által megmutathatta a tehetségét, és olyan személyekkel hozta össze a sors, akik a nehéz időkben átlendítették a holtpontokon. Egyebek mellett a vésztői népzenei táborban olyan neves népművészektől tanulhatott, mint Budai Ilona vagy Széles András.

Utóbbi egyébként is példaképe volt, vágyott arra a színpadi jelenlétre, amit a citeraművész képviselt. 

Szavai szerint ugyanakkor fiatal fejjel még nem tudta, hogy a talentum, amit a Jóistentől kapott, mások javát szolgálja majd inkább. – Azt hittem, hogy ez a tehetség a saját pályám alakításának az alapja. Abban hittem, hogy szólistaként kell helytállnom. Folyamatosan képeztem magam, táborokba jártam el, hogy bővítsem a tudásomat. Aztán néhány év után rájöttem, hogy nem érzem magam olyan jól egyedül a színpadon, mint amennyire élvezem a tudásom továbbadását. Még ma is sokszor fellépek szólóműsorral, de már nem az a célom, hogy egymagam sikeres legyek – osztotta meg, hozzátéve, ma már az a legfontosabb számára, hogy a gyerekeket taníthassa.

Jelenleg négy együttes vezetője, de volt idő, amikor 13 három csoport élén állt.

Számos táj­egység dalait oktatja időseknek és fiataloknak, mégis a bihari anyagok, Bencze Lászlóné gyűjtése áll az érdeklődése középpontjában, ez az, aminek öregbítése a legfontosabb számára. Óriási az elszántsága, bizonyítja ezt az is, hogy a fellépéseket, a színpadi jelenlétet ilyen formán nem díjazzák. Tizenegy évig tanított Vésztőn, most Nyíracsádon él a családjával.

Műhelyt is alakított

Tóth Gyulától nem áll messze a citerakészítés sem, saját hangszerét is maga faragja. A felmenői még ebben a lelkesedésében is jó példával szolgáltak előtte, hiszen édesapja fafaragóként tevékenykedett, de ő maga is asztalosszakmát tanult az általános iskola elvégzése után. Végül egy újságcikk szolgált alapul a hangszergyártáshoz. Egy Békés megyei citerakészítő ugyanis egyszer azt nyilatkozta, hogy szerinte az nem igazi zenész, aki nem tudja elkészíteni a saját hangszerét. Ez a mondat égett belé olyannyira, hogy 2009-ben már a saját keze által formált hangszert pengette, később pedig másoknak is készített citerát.

Egy ideig sufniban álltak össze a hangszerek, de ma már műhelye is van az alkotáshoz.

A népzenésznek szerencséje van a családjával, népművészeti érdeklődésében nem marad magára. A felesége is jártas a népzene világában, énekesként sokszor hallhatja a közönség. Otthon ugyan ritkán muzsikálnak együtt, de a kisfiuk így is akarva-akaratlanul szívja magába a magyar kulturális örökséget. A családfő azt mondja, nem erőltetik rá ezt az utat, de már most látszik, hogy van hozzá érzéke. Abban pedig egyelőre csak bíznak, hogy hivatásukat egyszer a fiuk viszi tovább.

BBI

Borítókép: Tóth Gyula és a Kankalin citerazenekar