„Felmondtam a téesznél, elmentem papnak”

Orosz Lőrinc nevéhez sok debreceni és vidéki egyházi beruházás, fejlesztés köthető, de köztudott róla az is, hogy a gyóntatószékben sincs nála népszerűbb Debrecenben. Ma imaközösséget vezet, gyóntat, szentmisét és bibliaórát tart, szolgálatának jubileumi évfordulója alkalomból a plébános a homokkerti kápolnával egybekötött otthonában fogadta a Naplót.

Csaknem fél évszázada szentelték pappá, de Debrecenben még ma is tevőlegesen jelen van. Milyen szolgálatot végez?

Itt, a kápolnában vasárnaponként, szerdán reggel a Szent Anna-templomban misézek, gyóntatok és az imaközösség lelki vezetője vagyok. Vasárnap délelőtt a Megtestesülés-templomban gyóntatok, korábban, a járvány előtt a kerekestelepi Szent Erzsébet Otthonba is kijártam, de sokan ide, a kápolnába is eljönnek gyónni.

A hívek nagyon szeretnek önnél gyónni. Miért fontos a bűnbánat, és mi lehet az oka az ön szűnni nem akaró népszerűségének a gyóntatószékben?

A nyomasztó terheket nem szabad és nem is tudjuk cipelni. Le kell rakni, meg kell tőle szabadulni, ez az istenkapcsolat egyik kívánalma is. Ahogy Jézus mondja: Aki utánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye föl keresztjét, és kövessen engem. Minden embernek kell, még a Szentatyának is van gyóntatója. Régebben, akik tehették, gyakran naponta gyóntak. Hiába nyugtatja valaki magát, az ember önmagát nem oldozhatja fel. Jézus a feltámadása napján rendelte el a bűnbánat szentségét, a szentgyónást, engem 1972. június 15-én szenteltek pappá, ekkor kaptam meg az engedélyt a gyóntatásra. Idős vagyok, van bőven tapasztalatom, s bár nem tanultam pszichológiát, ismerem a lélek rezdülését.

Lelkileg mennyire megterhelő ilyen intenzíven befogadni és enyhíteni mások lelki bajait?

A papra is hat, hogy Krisztust szolgálja, így, amikor elmondom a feloldozás szavait, a kegyelemből én is részesülök. Inkább pihentetőnek mondanám, bár az nagyon kellemetlen volt, amikor egyszer valaki gyónás közben felvette a mobilját. Meg szoktam kérdezni az emberektől, mi nyomja a lelküket, mit tartanak a legnyomasztóbbnak, nyugtalanítónak, amitől meg akarnak szabadulni. Erre a jézusi tanításokkal próbálok magyarázatot, feleletet adni, irányt mutatni. Amikor valaki elmegy pszichológushoz vagy pszichiáterhez, kibeszéli magát, és ennyi. A gyónással viszont feloldozásban és áldásban részesül, a papok Jézustól kapták ezt a lelki hatalmat. Ebben a mai világban nagyon fontos a megnyugvás és a rendezettség, hogy az emberek bírják a terhet, akár édesapákról vagy édesanyákról legyen szó. Gyakran az embertársi kapcsolatok okoznak problémát, mert együtt élni nem könnyű. Nem kell félni az élettől: a Jóisten két nap múlva és húsz év múlva is segíteni fog. A Szent Annában huszonhét évig gyóntattam, sokan még most is visszajárnak. Sokszor mondom el, hogy a cél elérni azt a szintet, amit Szent Pál mondott: Élek én, de már nem én, hanem Krisztus él bennem. Egy jó gyónás megváltoztathatja, boldoggá teheti az életet.

„Életemben egyszer volt olyan nehéz helyzetem, hogy valaki nem akarta megbánni, amit meggyónt, húsvétkor és karácsonykor azonban gyakran vannak rázós esetek.”

Többször hangoztatta már, szinte szállóigeként kapcsolódik a nevéhez, hogy önnek csak megszületnie volt nehéz.

Amikor földeáki plébános voltam, egy idős hölgy jött be a plébániára. Körülnézett a rendezett, szép helyiségben és ekkor mondta ezt nekem. Nem ismerte az életemet, így nem tudhatta, hogy édesanyám negyvenkilenc évig volt özvegy, egyedül nevelt bennünket, három gyermekét. Nagyapámat kulákká tették, s anyám, bár engedett engem továbbtanulni, útiköltséget már nem tudott adni, hogy elinduljak. Magamra hagyatkozva, egyedül kellett haladnom. Hálás vagyok az életismeretért, hogy megtanulhattam: amit egyik oldalon elvesz a Jóisten, a másik oldalon hatványozottan visszaadja. Szép volt a papi életem.

Hogyan kezdődött?

Mórahalmon kezdtem 1974-ben a kommunista rendszerben. Gimnazista koromban jó tanuló voltam, templomba is jártam. Láttam nagyapám életét és azt, ahogy mindenét elveszik, ezért én olyat szerettem volna, amit senki nem vehet el: diplomát. Az egyetemen érlelődött meg bennem a gondolat, hogy mégis lelkészi tanulmányokat kell folytatnom. Szerettem ugyan a mezőgazdaságot, de felmondtam a termelőszövetkezetnél, és elmentem papnak. Három évig voltam Mórahalmon, száztizenegy elsőáldozóm volt. Szép emlékeim vannak a szegedi fogadalmi templomról is, ahol kilenc évig voltam, és előfordult, hogy kétszáz gyerek és ugyanennyi felnőtt vett részt a miséken.

„Vidéken most már nehezebb a helyzet, mert nincsenek fiatalok, nem lehet őket elérni, nehéz templomba hívni őket.”

Ahol nincs eleven közösség, hogy egymást segítsék, sok gondot okoz. Mezőkovácsházán például van általános iskolai hittan, de templomba csak hatva­nan, nyolcvanan járnak, régen naponta három mise volt, most hetente egy.

Különleges körülmények között érkezett Debrecenbe harminc évvel ezelőtt. Onnantól kezdve arannyá vált, amihez hozzáért. Hogyan látott munkához?

Ehhez nagy mértékben hozzásegített, hogy 1966-ban általános agrármérnökként végeztem, építészetet is tanultam, s ez egyfajta rálátást adott a világ dolgaira. Úgy kerültem Debrecenbe, hogy Gyulay püspök megkeresett: oldjam meg a problémát, mert nagy gond volt az orgonaépítéssel. Két elődöm is feladta, ’88 körül kezdték el építeni az orgonát, de nem jött össze a pénz rá, így továbbálltak. Ráláttam a témára, és két év alatt, 14 millió forintot összegyűjtve felépítettem az orgonát. Nagy feladat volt az ingatlanok visszaigénylése is, a Simonyi úton diákkollégiumot hoztam létre az egyetemistáknak, visszaszereztem az egyháznak az ingatlant a Varga utcában, valamint a Tócósi Egyházközség épületét. Megépíttettem a mikepércsi és az ebesi templomot, ez utóbbit édesapám és Szent Lőrinc tiszteletére egy év alatt, adományból és gyűjtésből. Jelentős összeggel, elektromos orgonával és pénzzel is támogatta ezt a 21 millió forintos beruházást az egyik svájci város közössége. A Vágóhíd utcai temetőkápolnát is rendbe rakattam, ezt 1998-ban szentelték fel, emellett segédkeztem abban is, hogy összegyűljön a szükséges összeg a hortobágyi templom megépítéséhez, mely több mint százmillió forintba került.

Nagy precizitást igénylő szervezői munkája mellett sem felejtett el ajtót nyitni a bekopogó koldusok előtt. Hogyan jött létre a Katolikus Karitász?

Mindig kimentem, ha koldus, vagy más, bajban lévő ember becsöngetett. Gyakran kerestek meg, volt, hogy vasárnap ebéd közben nyitottam ajtót. Zsíros kenyérrel kezdtük 1994-ben, aztán kaptunk a várostól támogatást, így már meleg ételt is tudtunk adni nekik, előfordult, hogy százötven ember volt nyilvántartva az ebédre. Elindult a ruhaosztás, havonta jár utánfutóval Bécsbe az autónk, sok szép dolgot kaptunk és adtunk tovább a családoknak nemcsak Debrecenben, hanem Pocsajban is.

Ön szerint mi a világjárvány legfontosabb tanulsága?

A történelemben több millióan haltak meg a járványok idején, elsősorban nagyvárosokban és kikötőkben. Az egészségügy ma összehasonlíthatatlanul fejlettebb az akkorinál, de így is kiszolgáltatottak vagyunk.

„Az embereket talán elgondolkoztathatja, hogy nem mi vagyunk a világ urai, és most is komolyan kell venni a védekezést, mert láthatjuk, hogy bárki meghalhat.”

Jelnek szánja a Jóisten ezt az eseményt is: törékeny az emberi élet. A második világháború után Európa-szerte tele voltak a templomok, mert nagy kínt éltek át az emberek. Közelebb jutottak az Istenhez, majd jött egy kis jólét, és megfeledkeztek róla. Ez így ismétlődik, a generációk váltják egymást, de a fiatalok nem a hit szerint szeretnek élni, pedig ahogy a mondás tartja: a halál biztos, az órája bizonytalan. Készülnünk kell arra, hogy egyszer mindent itt hagyunk, hogy örök életre jutunk. Apám huszár volt, fogságban halt meg 1946-ban Bécsújhelynél, én akkor hároméves voltam, nincs róla személyes emlékem. Ez is egy jel, hogy majd odafönt találkozunk. Még a tragédiákból is okulni kell, mert a Jóisten szándéka az, hogy az emberek váltsanak, és a hit útját járják.

Szakál Adrienn

Névjegy

Orosz Lőrinc

Született: Mezőkovácsháza, 1942. március 28.

Pappá szentelték: Szeged, 1972. június 15.

Életút:

1972–1975: káplán Mórahalmon

1975–1977: káplán Domaszéken

1977–1986: káplán Szegeden

1986–1988: plébános Mórahalmon

1988–1991: plébános Földeákon

1991–2017: plébános Debrecenben (Szent Anna)

2017-től nyugdíjas

Címek, kitüntetések:

1991–1993: h. esperes (Debreceni Esperesi Kerület)

1993–2008: esperes (Debreceni Esperesei Kerület)

1998: c. prépost

2008–2017: bihari főesperes

2016-ban pápai káplán címet kapott