Tankok, katonák, szerelmek: ha az újirázi híd mesélni tudna...

Éppúgy hozzátartozik a faluhoz, mint a római katolikus templom. Ha mesélni tudna, bizony sok szerelemről, szakításról, történelmi eseményről, gyermekcsínyről, baráti összejövetelről, nyári andalgásról, esküvői fotózásról szólna. Generációk váltották, váltják egymást, időközben a híd is változott, de a hozzáfűződő szeretet maradandó a helyiek körében. Mindenki szívesen áll meg a hídon, ahonnan jó nézni a köveken megtörő, sebesen folyó vizet.

Ölben vitte át a katona

1944 őszén, a második világháború idején a most nyolcvanöt éves Kiss Zsigmondné még csak Á. Nagy Erzsike volt és mindössze kilencéves. Igaz, hogy Csökmőn élt a szüleivel, de egyik nagynénje Újiráz daruszigeti falurészén, másik nagynénje a közeli Kóton lakott a családjával, így sokszor jártak Újirázon. Természetesen gyalog, ahogy akkor a legtöbb ember. Az emlékezetes napon egyik kóti unokatestvére temetésére igyekeztek édesanyjával, a daruszigeti Margit nénjével és annak nagyfiával. A tizenhét éves fiú a háború áldozata lett, mivel szüleivel lovas kocsin menekültek volna Kótról, ahogy sokan mások is, de az ő szekerüket sajnos találat érte, épp a fiút, aki belehalt a sérülésbe. Temetésre menet Erzsike megtorpant a Sebes-Körös hídja előtt, ami akkor éppen csak egy keskeny fapalló volt. Nem mert átmenni rajta, mert közel volt a víz, és ő nagyon félt, hogy beleesik. Édesanyja, nagynénje és unokatestvére hiába könyörögtek, ő lecövekelt a folyó partján. Ekkor a hidat őrző egyik katona odalépett, ölbe kapta a kislányt és átvitte a túlpartra. Igen ám, de visszafelé is ugyanott kellett jönni. Akkor már sötétedett, Erzsike fáradt volt, hiszen addigra már legalább tizenhárom kilométert gyalogoltak, és neki meg édesanyjának még hátra volt a további út Csökmőig. Az őszi este fényében még riasztóbb volt a Körös vizének csillogása, hullámzása. A kislány újra megállt, hogy ő bizony nem megy át azon a hídon. A két asszony nem bírta, unokatestvére, Miklós pedig kijelentette, ő át nem viszi. Végül nagy nehezen mégis csak elindult úgy, hogy fogták a kezét. De azt a félelmet, amit akkor érzett, még most sem felejtette el.

1956-ban a tank története

A hatvankilenc éves Uram Józsefné, született Csüllög Gizella, aki az Újiráztól pár kilométerre fekvő – egykor vasútállomással, bolttal rendelkező, ma már szinte teljesen lakatlan – Kótpusztán nőtt fel, így emlékszik a hídra: – 1956 őszén, amikor négyéves voltam, két tank jött Vésztő felől, de nem tudott átmenni Újirázra a hídon, mert akkor még fából volt és nagyon keskeny volt. Így aztán visszafordult és Vésztő irányába haladt tovább. Mi közvetlenül az út mellett laktunk, az állami gazdaság bejárójával szemben. Nagyon féltünk. Soha nem felejtem el, hogy rengett a ház. Anyukám az asztal alá tette a lámpát. Attól is féltünk, hogy Okány felé megy vissza és találkozik apukánkkal, aki Okányba járt a tejcsarnokba dolgozni biciklivel.

Ismerkedésre is remek hely

A hetvennégy éves, Vecsésen élő Kiss Sándorné, lánykori nevén Szekerczés Veronika szerint, ha ez a híd mesélni tudna… Azt mondja, ők ott laktak a hídhoz vezető út mellett. Gyerekként, serdülő lányként szerette a szoba ablakából figyelni, hogy kik sétálnak arra. A fiatal férfiak és lányok azért is jártak ki a hídhoz, hogy egymást figyeljék. Remek hely volt az ismerkedésre. Veronika visszaemlékezése szerint az 1960-as évek elején sok jól öltözött fiatalembert látott. Fekete vagy szürke szövetnadrágot, fehér vagy világoskék, felgyűrt hosszú ujjú inget viseltek. A lányok akkoriban csinos pettyes, csíkos vagy egyszínű ruhákat hordtak, fekete gumiövvel a derekukon. Veronika később is sokat járt a hídhoz. Amikor már nem élt Újirázon, csak a szüleihez jött látogatóba a férjével, majd gyermekeivel, akkor is szívesen lejártak a Köröshöz, és a hídon is számtalan fotó készült róluk. Az idegeneknek mindig megmutatják az iráziak.

A fiatal generáció is szereti a hidat. Ekéné Jakab Brigitta, aki még csak a huszon­évesek közé tartozik, azt mesélte, hogy gyerekkorukban gyakran mentek sétálni, biciklizni. A cél mindig az volt, hogy felmenjenek a hídra. Fürödni is szívesen jártak oda. A vízből, a jelenlegi híd alatt látszik a régi fahíd lábazata. Brigi azt mondja, ott általában bokáig ért a víz nyáron. A férjével is sokat kocsikáztak arra szerelmük kezdetén.

– Nem tudom, de nekem mindig ez volt a nagy helyi látványosság. Ha bárki, nem idevalósi ismerőseink jöttek Irázra, oda mindig elsétáltunk velük. Nekünk, iráziaknak ez a nagy mutatnivalónk – jegyzi meg a fiatalasszony, aki nagyon szereti szülőfaluját. Férjével, aki szintén újirázi, itt vásároltak közös otthont is maguknak.

Rosenberg Izsó a híd neve

A helyiek és környékbeliek körében oly népszerű hídról azonban kevesen tudják, hogy hivatalos neve, tervezője után, „Rosenberg Izsó” Sebes-Körös-híd. Így szerepel különböző iratokon. Például a Hídászokért Egyesület 2013-as A Magyar Közút Kezelésében lévő hidak üzemeltetése, fenntartása című anyagában is, ahol a kritikus állapotú hidak közé sorolva tüntetik fel. Egy internetes adat szerint a szélső 2x2x15 méteres nyílások Zielinski Szilárd tervei alapján készült vasbeton gerendaszerkezetek 1912–13-ból. A középső 30 méter nyílású rácsos acélszerkezet 1903-ból származik, és 1965-ig a 46-os út Hortobágy-Berettyó hídja volt Mezőtúron. Az eredeti, szintén rácsos acélszerkezetet a II. világháborúban felrobbantották.

B. Kiss Andrea

Borítókép: Kiss Sándorné édesanyja az egyik dédunokával a hídon. A helybeliek és a környéken élőknek látványosság az átkelőhely