Nem kérdés: a vírust le kell győznünk

Nemtől, kortól függetlenül a mostani helyzetet mindannyian nehezen viseljük. A fiatalabbak azt gondolhatják, nekik a legrosszabb, hiszen ők voltak azok, akik a legtöbb idejüket töltötték kávézók teraszain, mozivásznak előtt – ezt azonban Vántsa Zoltán, a nyolcvanhat éves nyugdíjas igencsak cáfolja. Persze nem azt állítja, hogy a nyugdíjasok élete a járvány előtt a szórakozásról szólt, viszont ők sem éltek remeteéletet.

Az idős férfival a korlátozó intézkedésekről és azok betartásáról is beszélgettünk, illetve arról, hogy a jelenlegi helyzet felidézi-e számára az évtizedekkel ezelőtti háborús időszakot. – Teljes mértékben egyetértek a kormány által előírt intézkedésekkel, azonban nagyon rosszul viselem a bezártságot és a kijárási korlátozást. Amikor az ember nyugdíjas lesz, akkor egyszerre időmilliomos is. Éppen ezért meg kell találni azt az elfoglaltságot, ami leköti az idejét. Nagyon nehezen viselem, hogy nem tudok elmenni meginni egy kávét az ismerőseimmel, nincs lehetőségem arra, hogy beüljek a kedvenc éttermembe, hogy elfogyasszak egy finom ebédet. A maszkviselésről ne is beszéljünk, de az mindenkinek kellemetlen, azonban elengedhetetlen ahhoz, hogy győztesen kerüljünk ki a háborúból – mondta a Naplónak, majd felelevenítette a gyermekkori emlékeit.

Félelem, depresszió

Megélte a második világháborút, igaz, gyermek volt, de állítása szerint nagyon sok mindenre emlékszik. Pontosabban nem is emlékképei vannak, inkább az akkori érzéseit tudja újraélni. – Félelem és depresszió – e két szóval jellemezném a háborút.

„Évtizedekkel ezelőtt is harcot vívtunk, ahogyan jelenleg is tesszük.”

Most próbáljuk „földre teríteni” a vírust, mindent megteszünk azért, hogy nyertesként ünnepelhessünk. Ahogyan a háborúban, most is a „túlélés” a cél. Ezt pedig csak úgy tudjuk elérni, ha összefogunk, és odafigyelünk egymásra – mondta.

Majd hozzátette, hogy hiába túl van a nyolcadik ikszen, számára is újdonság egy világjárvány, azonban a felmenőinek nem volt az. Megosztotta velünk, hogy hajdanán az ő anyai ági nagymamája huszonnyolc éves korában tífuszban halt meg.

Okulni a hibákból

Valamennyire tudunk közösségi életet élni a virtuális térben, azonban az nem az igazi. Vántsa Zoltánnak is hiányoznak az apró dolgok, finom gesztusok, amelyek örömet szereznek: egy kedves mosoly, egy őszinte köszönöm – melyeket az utcán, közösségi terekben sokszor megtapasztalunk. – Amikor visszakapjuk a régi életünket, talán sokkal jobban fogjuk értékelni azokat a dolgokat, amik a járvány előtt természetesnek tűntek. Hangsúlyozom: talán… – folytatta kétkedve mondandóját. – Nagyon sok mindent megéltem már, koromból is adódóan jobban kell ismernem az emberi magatartást, mint akár a huszonévesek vagy éppen a harmincas korosztály. Biztosan lesznek olyanok, akik okulnak majd a hibáikból, azonban azokból is lesz bőven, akik ugyanúgy fognak az élethez és a mindennapi dolgokhoz állni, ahogyan a vírus előtti időkben. Vegyes érzelmeim vannak ezzel kapcsolatban. Abban egyetértek, hogy nem félhetünk örökké. Ha lecseng a járvány, akkor élni kell az életet, viszont nem árt az óvatosság. Eddig is fontosnak tartottam a személyi higiéniát, és bár ha nem lesz kötelező, akkor én sem fogok maszkot hordani, viszont kézfertőtlenítő a továbbiakban is lesz nálam – mondta.

A nyugdíjas kiemelte: nem kérdés, a vírust le kell győznünk, amihez úgy véli, a legfőbb fegyver nem más, mint a vakcina beadatása. Az elsők között regisztrált és kérte az oltóanyag beadását, állítása szerint csak így tudunk hatásosan fellépni a vírus ellen.

Nagy Emese