Nevelőszülőség és otthonápolás: fontos, ám mégis láthatatlan munkák

Május elseje a munka ünnepe, mely a munkások által elért gazdasági és szociális vívmányokra emlékezik. Most, a koronavírus-járvány időszakában talán még inkább felértékelődik a jelentősége, s vannak olyan szakemberek – gondoljunk csak például az egészségügyben és kereskedelemben dolgozókra –, akiknek végre kellő társadalmi megbecsülésben van részük. Vannak azonban olyan munkák, melyek talán ma is láthatatlanok, pedig rendkívül fontosak.

Otthonápolás

Pangert Márta otthon ápolja 27 éves, halmozottan sérült lányát. Mártika középsúlyos értelmi fogyatékos, ami azt jelenti, érzelmileg egy kis­óvodás szintjén van. Mind a négy végtagra kiterjedő feszes izmokkal kell együtt élnie, ami miatt önállóan semmire sem képes.

„Ha például a főzésben segíteni szeretne, akkor a kezébe kell adnom az eszközöket, és együtt csinálunk minden mozdulatot úgy, hogy közben fogom a kezét. Lényegében én vagyok a keze és a lába”

– mondta az édesanya.

Márta egy átlagos napon 6 órakor kel, s miután magát elrendezte, felöltözteti, megreggelizteti lányát, s elviszi a napközibe, ahol a lány 4 órát tölthet. Ez idő alatt az anya elvégez minden házimunkával kapcsolatos dolgot, így bevásárol, takarít és ebédet készít, hogy amikor Mártika hazaér, csak vele kelljen foglalkoznia. – Uzsonnáztatom, majd elmeséli, mi történt vele a napköziben. Felolvasok neki, ezt követően megtornáztatom, ami körülbelül 1-1,5 órát vesz igénybe. A napköziben kap ugyan mozgásfejlesztést, de az állapota miatt az nem elég. Ez már nem arról szól, hogy megtanuljon járni, hanem arról, hogy ne zsugorodjanak az izmai, s fél év múlva is fel tudjam öltöztetni. A tornával vége is a délutánnak, kezdődik az esti készülődés – sorolta Márta, hozzátéve: – A szünidőben, illetve jelenleg annyiban más a helyzet, hogy egész nap együtt vagyunk. Mindent úgy kell elintézni, hogy magammal viszem őt is. Ami többletidőt és pluszenergiát vesz igénybe.

Nehézségek és örömök

Pangert Márta az otthonápolás nehézségeiről és szépségéről is beszélt. Úgy véli, hogy lánya a nehézségek ellenére is kiegyensúlyozott, derűs fiatal nővé vált az évek folyamán.

„Mi is megvívjuk egymással a csatáinkat, mint mindenki más. Jó az, hogy még mindig tudunk kitűzni új célokat, amiért lehet küzdeni. A kisebb-nagyobb sikerek új erőt adnak a folytatáshoz.”

Legutóbbi sikerünk például az volt, hogy három év gyakorlás után megtanulta az elektromos kerekesszék használatát. Ez a szabadságot jelenti számára. Hiszen – felügyelettel ugyan – oda megy, ahova ő akar, és nem oda, ahová tolják. Ha valakit nem szeretne látni, hátat tud fordítani. Nekem pedig fizikai könnyebbség, hiszen nem könnyű egy kerekesszékes embert tolni – jegyezte meg.

A legnehezebbnek a fizikai terhelést tartja. Mártika csak 40 kilogramm, de a napi többszöri mozgatása, tornáztatása rendkívül megterhelő az édesanyának. – A lelki nehézséget az adja, hogy Mártikának 27 évesen már kevés vagyok, vágyik mások társaságára, viszont kapcsolatteremtésre a lehetőségei nagyon szűkek. Vannak, akik úgy gondolják, hogy egy sérült embernek ne legyenek vágyai, álmai, céljai. Elég, ha az alapszükségleteik ki vannak elégítve. Nehéz ezt a szemléletet átformálni. Szerencsére már egyre többen nem értenek ezzel egyet – mutatott rá az édesanya.

Nevelőszülői feladatok

A Debrecenben élő Gombos Annamária Edit nyolc éve döntött úgy, hogy nevelőszülőnek áll, s csatlakozik a Kelet-magyarországi Református Nevelőszülői Hálózathoz. Mint mondta, annak idején örökbe szeretett volna fogadni, azonban egyedülállóként csak egy gyermeknek lehetett volna hivatalosan az édesanyja, Edit azonban úgy érezte, mindenképp több gyermekre hivatott.

„Egy baráti társaságban vetődött fel a nevelőszülőség lehetősége, melynek előnye, hogy több gyermek is hozzám kerülhet. Alaposan átrágtam, valóban akarom-e ezt, s három év gondolkodás után döntöttem úgy, hogy belevágok”

– idézte fel a kezdeteket.

Edit két gyermeket nevel pici koruk óta, s mint mondta, ugyanúgy telnek a mindennapjaik, mint egy átlagos családban. Az egyik gyermek ebben a tanévben lett elsős, tehát most tanul írni, olvasni és számolni, így a karantén ideje alatt természetesen Edit végig mellette van, hogy segítsen. Sokat játszanak, s ha épp nincs járvány, a szabadban töltik az idejüket.

Persze nem minden olyan, mint egy átlagos családban. – Ezek a gyerekek azért jelentenek kihívást, mert sokszor sem lelkileg, sem pedig testileg nem egészségesek.

„A legnehezebb szerintem ebben a munkában az, hogy elfogadjuk: a nevelőszülőkhöz került gyermekek hátránnyal indulnak az életben, és nem lehet ugyanazt megszabni és elvárni tőlük, amit egy saját családban felnövő csemetétől.”

Azt tapasztalom, hogy ha nem várok el tőlük semmit, akkor nagyon tudok örülni minden apróságnak. A másik, kisebbik gyermek például autista, aki nem beszél, s én már azért is hálás vagyok, hogy két hangot egymás mellé tud rakni. A mi feladatunk nevelőszülőként az, hogy ezekből a hatalmas hendikeppel induló gyerekekből kihozzuk a legjobbat – hangsúlyozta Gombos Annamária Edit.

Pálfi-Tóth Zoé

Kapcsolódó cikk:

Ismert debrecenieket kérdeztünk arról, miért szeretik a munkájukat