Ismert debrecenieket kérdeztünk arról, miért szeretik a munkájukat

Győri Zsófia, intézményvezető, Immánuel Otthon

Sokszor tapasztalom, hogy a gyógypedagógiai, intézményvezetői munkámat egyfajta távolságtartó elismerés övezi. Gyakran mondják, micsoda nagy lelkierő kell hozzá, nem tudnának halmozottan fogyatékos gyermekekkel, emberekkel foglalkozni. Meglepődöm ezeken a véleményeken, amelyek leginkább a fogyatékos embereket övező tabukról szólnak. Pedig a velük való kapcsolat, foglalkozás számos örömet, kihívást jelent. Különösen igaz ez súlyosan halmozottan fogyatékos emberek esetében, akiknek megértéséhez, fejlesztéséhez, verbális kommunikáció híján külön kulcsot kell találnunk. Ezeknek a megtalálása, az apró léptű fejlődések elérése, melyhez munkánk hozzájárult, mindennapos megerősítést, motivációt, örömet jelentenek.

Dr. Fekete Károly, püspök, Tiszántúli Református Egyházkerület

Élethivatásomra és tudományos munkámra nem én találtam rá. Isten talált rám rajtuk keresztül. Az Egyház Ura a teológiai tudományon és a lelkipásztorkodáson keresztül negyven éve kapcsolt be a Debreceni Református Kollégium örökségébe, az őrállók és örökhagyók óriási folyamába, amit most püspökként tovább építhetek. Hiszek Isten Igéjének diadalmas, üdvösséges erejében! A biblikus, szellemileg igényes Krisztus-hirdetés útkészítés a hit ajándékához, amiben egymást erősíti az Isten iránti bizalom, ismeret és engedelmesség. Csoda, ha az ember a próféta, a zsoltáros, az evangélista, az apostol „magyar hangja” lehet, Isten üzenetének tanúja, írnoka, szószólója. Öröm, ha Isten taposta ösvényekre segíthetek másokat.

Mészáros Ibolya, színésznő, Csokonai Színház

Amikor a színészetet választottam hivatásomként, arra gondoltam, milyen izgalmas lesz, hogy estéről estére más ember bőrébe bújhatok, kipróbálhatom magam olyan élethelyzetekben, amelyekbe civil életemben valószínűleg nem kerülnék. Majd rájöttem, hogy sokkal fontosabb az a tudás, amit saját magamról szerzek. Minden szerepből tanulok valamit. Néha, mikor útjára bocsátok egy karaktert, úgy érzem magam, mint az ovis ballagáson, amikor megkaptuk a tarisznyát, amivel tovább kell mennünk. Csak most pogácsa, ceruzavég és aprópénz helyett értékes tapasztalatokat kapok. És ami a legfontosabb, imádom azt, hogy az egész egy játék. Néha komoly, néha vicces, de mindenekelőtt játék, és ennek az öröme az egész mozgatórugója.

Vantara-Kelemen Éva, csapatkapitány, DVSC Schaeffler női kézilabda-együttes

Tízéves korom óta kézilabdázom, amit a mozgás szeretete miatt kezdtem el. A hobbiból lett végül a munkám, aminek nagyon örülök, hiszen azok közé a szerencsések közé tartozom, akik azt csinálhatják, amit szeretnek. A kézilabdában megtaláltam önmagam. Szeretek csapatban dolgozni, s felemelő érzés, amikor közösen érjük el a sikereket. A szurkolók is rendkívül motiválnak. Nagyon sokat tud adni egy győztes meccs hangulata, s ezáltal a sport olyat ad, amit az élet más területén nem biztos, hogy meg tudnék élni. Sok mindenre büszke vagyok, például az elért eredményeinkre, mint a Magyar Kupa-bronz és -ezüst, a főiskolás vb-n az első hely, illetve arra, hogy csabaiként megtaláltam a helyem a Lokiban, s megszerettek a debreceniek is.

Ábrahám László, az oktatási és ipari kapcsolatok igazgatója, NI Hungary Kft.

Hogy miért szeretem a munkámat? Hát egyszerűen azért, mert az alkotás tesz engem emberré. Nagyon jó érzés újat és maradandót alkotni, valamit létrehozni, a problémákat megoldani, embereket irányítani és új értéket teremteni. A munka stílusával példát lehet mutatni, hogy a munka nem nyűg, hanem lehet öröm is! Én abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy az alkotás a hobbim, a gyarapítás, a semmiből jól működő szervezetet kialakítani. Noha az NI Hungary Kft.-nél a munkaviszonyom hamarosan véget ér, de én már reménykedem, hogy új munkával teli kihívás fog újra megtalálni. A munkámban lehet gyakorolni a kritikus gondolkodást, amely sajnos a mai társadalomban csak lassan tud teret nyerni.

Déri János, vezető, Hortobágyi Madárpark

Úgy gondolom, az állatorvosi munka egy veleszületett hivatás. Nem én találtam erre a szakmára, hanem az énrám. Már háromévesen tudtam, hogy ezzel szeretnék foglalkozni. Azokhoz hasonlóan, akik ebben a szakmában dolgoznak, én is azért választottam ezt a munkát, mert szeretem az állatokat, segíteni szeretnék rajtuk, és meg akarom őket gyógyítani. Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy a szakmám egyben a hobbim is: ha megkérdezik, hogy szabadidőmben mit szeretnék csinálni, azt válaszolom, ugyanazt mint munkaidőben. A Madárkórház állatorvosaként, a nap nagyobbik részében kórházi betegeket látok el, főleg műtök, ami akár fárasztó is lehetne, ha nem szeretném a munkámat, én azonban nem tudom megunni.

Kapcsolódó cikk:

Nevelőszülőség és otthonápolás: fontos, ám mégis láthatatlan munkák