Egy kis múltidézés

Még mindig a fülemben csengnek tanáraim szavai, akik állandóan a jóra kértek, én pedig rendre az ellenkezőjét tettem. De mégis életem legmeghatározóbb és legszebb évei voltak. Az iskoláig vezető út nem volt hosszú, de ettől függetlenül mindig késve érkeztem. Édesanyám mindig időben indított útnak, de folyton akadtak fontosabb tennivalóim, mint az iskola. Egy eldobott kavics, egy méretesebb cserje is el tudta vonni a figyelmem, viszont a végén örökösen a pad mögött tudtam magam és társaim. Igen, társaim, akik nem csak osztálytársak voltak: bajtársak, barátok. Akikre a mai napig mosolyogva gondolok vissza. Az akkor borúsnak hitt napokra is szívesen emlékezek, mert ma már tudom, hogy mi az igazi szomorúság. A gyermeki éveket nem tudjuk újraélni, de felidézni igen – ez pedig hatalmas ajándék. Legyünk akárhány évesek, éljünk bárhogyan, ha szembejön velünk egy rég nem látott bajtársunk: szemünk csillogni, szívünk mosolyogni fog.

Nagy Emese