Az elfeslett ruha

Derzsi Anna, a falu Annuska óvónénijének családja sokgyermekes. Nem múlik el húsvét, hogy eszébe ne jutna gyermekkora feltámadási ünnepének egyik örök nyomot hagyó emléke. – Valahányszor hazafelé sétáltam drága unokáimmal a pászkaszentelésről, mindig láttam gyermek önmagam az utcaajtóban, koszosan, sárosan, szakadt kis muszlinruhámban.

Homokot az új ruhában

– Húsvétra a gyerekek mindig új ruhát kaptak.

„Alig vártuk az ünnep vasárnapját, hogy mehessünk a pászkaszentelésre, és megmutathassuk magunkat az új ruhában.”

Még kislány voltam, amikor egyik évben egy rózsaszín muszlinruhát kaptam anyámtól. Annyira vártam, hogy eldicsekedhessek vele mindenkinek! Nyolcan voltunk testvérek, utánam még volt két öcsém. Kicsik voltak, őket nem lehetett még vinni a templomba, így valakinek otthon kellett maradni vigyázni rájuk. Rám esett a választás. Nagyon elszomorodtam, hogy nem lesz kinek megmutatni az új ruhácskámat, de nem volt mit tenni, maradnom kellett. Az öcséim ostort fontak, én homokvárat szerettem volna építeni. Az „alapanyagot” persze a jó bő szabású ruhácskámban kezdtem el hordani. A súlyos homoktól aztán ki is szakadt a közepe, hatalmas lyuk tátongott az elején, a felső része pedig erősen bepiszkolódott. Mivel a templomtól látótávolságnyira laktunk, szinte mindenki az előttünk lévő téren indult hazafele. Én pedig húsvét tisztességére ott álltam a szakadt, piszkos ruhámban. Anyám nagyon szégyellte, apám meg is akart verni, de szegény anyám nem engedte, pedig ő is nagyon megdorgált – mesélte élményeit Annuska néni.

Jobban sikerült, mint gondolta

Ennyivel azonban nem úszta meg. Édesanyja két hét múlva csak vett neki egy olcsó kis anyagot, meg aztán jött rájuk a pünkösd is.

– El sem akartam menni a ruhapróbára, mert nem tetszett az anyag. Fekete alapon apró, kicsi fehér bokréták virítottak. Amikor készen lett a ruha, hordanom kellett. Ettől a naptól kezdve soha nem mentem ki az utcára. Szégyelltem a fekete ruhámat. Csak néztem magam, sírtam, és azon gondolkodtam, mit is kellene kitalálni, hogy többet ne adják rám ezt a ronda ruhát. Akkoriban a háziasszonyok kékítőt használtak a fehér ruha öblítéséhez. A kékítőt anyám a ház ablakában tartotta. Egy alkalommal én is ott voltam mellette, és meg is született az ötlet: „Leöntöm kékítővel a ruhámat, attól foltos lesz, és nem kell többé felvennem!”. Másnap meg is valósítottam a tervemet. Jobban sikerült, mint gondoltam. A kékítő úgy kifakította a ruhámat, hogy valóban nagyon csúnya lett. Bementem a konyhába, anyám elé álltam, de nem szóltam egy szót sem. Szegény anyám kiolvasta a tekintetemből, hogy akarattal történt az egész, hisz ő még nálam is jobban tudta, mennyire szenvedek a fekete ruha miatt.

„Nem bántott, csak szó nélkül levette rólam a foltos ruhát, s még aznap kaptam egy másik, szép, világos, színes, koromhoz illő hétköznapi ruhácskát.”

De bántott, hogy fájdalmat okoztam anyámnak. Másnap reggel, amikor édesanyám felöltöztetett, csak annyit mondtam neki: „Nagyon fogok rá vigyázni! Megígérem!”. Anyám magához ölelt, és olyan meleg csókot nyomott izgatottságtól kipirult arcomra, amit minden év húsvétjában az arcomon érzek azóta is.

Lejegyezte: Kedves Zilahi Enikő