Klímahiszti, síró koalák

Sírós emojik, ezres megosztások jelzik egy-egy poszt alatt, hogy oké, látjuk, sajnáljuk, reméljük, minden megoldódik.

Valószínűleg érzéketlennek tűnök, mert nem osztottam meg egy kabátba bugyolált, síró koala képét sem. Pedig nem így van. Már idestova tíz éve nyűvöm a nagy „Arckönyv” lapjait, ismeretségi körömben is tapasztalom, hogy néhány év alatt bizony sokan kinőjük a megosztási kényszert, s megvetendő módon, egyre többen nem hiszünk a lájkvadász posztok megváltó erejében sem. A lángnyalábok nem szűnnek meg egy kattintástól, igazi segítségként az adománygyűjtések elindítása jelenik meg csupán.

Greta Thunberg is csak egy volt még, mióta tart az úgynevezett klímahiszti – ennél degradálóbb megnevezést talán keresve sem lehetett volna találni az évek óta tartó jelenségnek. A svéd tinilány szinte pánikolva kéri, hogy lássák be a nagyok is: tenni kell a klímaváltozás lassításáért. Ha valaki klímaszorongó, akkor ő biztosan az.

Szorongás nélkül, kevésbé feltűnő módon, kicsiben is tehetünk valamit. Nem nagy erőfeszítést igényel a sárga fedelű kukába tenni a PET-palackot (ha már a fogyasztói társadalomban élve alkalom­adtán mégis megvesszük az ásványvizet), s egy idő után megszokja az ember a boltokban a furcsálló tekintetet, amikor közli: köszönöm, nem kérek nejlonszatyrot. Tudjuk, hogy a kerékpárnak nincs káros­anyag-kibocsátása (sőt, szervizeltetni is olcsóbb, mint egy autót), a sétálás pedig még jót is tesz az egészségnek, no meg persze többet ér, mint egy lájk.