Elemi igényünk: szülessen újra a fény

A karácsony és a hasonló ünnepek kultúrákon átívelő, közös vonása: a fény – ezzel a megállapítással indítottuk a beszélgetést Gyöngy Péter művelődésszervezővel, az idén húszesztendős Motolla Egyesület elnökével, akit arra kértünk: a hagyományok tükrében világítson rá a karácsony spirituális lényegére.

Ősi félelem és várakozás

– Emberi alapélmény, hogy a fény a nyári napfordulót követően elkezd fogyatkozni a világban, és ahogy közeledünk a téli napforduló felé, ez egyre nyomasztóbbá válik. Úrrá lesz az ősi félelem: mi történik, ha elfogy a fény? Épp az adventi időszakban – melyet a szakrális év kezdetének is szoktunk nevezni – következik a várakozás, amikor az emberekben elemi, belső igénnyé válik, hogy megszülessen a fény újra. Számunkra, akik kétezer éve keresztények vagyunk, ez a személyes formában testet öltött Isten képében jelenik meg. De azt ne felejtsük el, hogy az ő megnevezései – Krisztus, a Megváltó, az „Igazság Napja” vagy a Sol Invictus, a „Győzhetetlen Nap” – mind arra utalnak, hogy égi minőségről, fényteli minőségről van szó, amelynek döntő hatása van az egész földi életre: ha a téli napforduló nullapontján nem születne meg a fény, akkor sötét, sanyarú állapot következne be. Mindez elementáris belső élménye az embernek, és nem véletlen, hogy talán a legegyetemesebb, a legáltalánosabban elterjedt ünnepről beszélünk, ami a fény születésére íródik már nagyon régóta – fókuszált az alapvonásokra Gyöngy Péter.

A leggazdagabb ünneprend

Ezután rendszerbe illesztette: – Az ünnepeink az évkörre szerveződnek, s ha nem látjuk, hogy az év túlsó oldalán, a nyári napforduló idején van a fény kiteljesedése, a legteljesebb gazdagsága, akkor azt sem tudjuk megérteni, miért van akkora jelentősége annak, hogy a téli napfordulón megszületik az új fény. S ennek a – nevezzük úgy – fényliturgiának a menetét követik végig az évköri ünnepeink. Ezeket egy nagyon fontos elem köti össze: a szakralitás. Így értjük meg, hogy az advent volt a bemenete a szakrális évnek, annak reményével, hogy mégiscsak várható valami jó a világban, s megszületik a Jó. Ez több ezer éves tapasztalás, amelyre a kereszténység nagyon helyesen és üdvtörténeti értelemben is megalapozott módon építette rá a saját ünneprendjét. Krisztus születése alapvető élmény, és kétezer éve azzal a reménnyel is kecsegtet, hogy az ember számára is elérhetővé, személyessé válik az isteni minőség, jelenlét – foglalta össze elöljáróban a művelődésszervező, akit a feleségével, Gyöngy Enikő iparművésszel együtt az idén tüntetett ki Csokonai-díjjal Debrecen önkormányzata.

– Nem is meglepő, hogy a szokáshagyományt tekintve a téli ünneprend a leggazdagabb – fordította a szót az év végi népszokásokra Gyöngy Péter, akinek a Nemzetközi Betlehemes Találkozó szervezőjeként, illetve hagyományőrző regösként egészen közvetlen tapasztalata van e kérdéskörben. – Az adventi időszakban a szokások garmadája van jelen, például a kántálás, a Szent Család-járás, a lucázás, aztán maga a betlehemezés, és a regölésről is szólnunk kell. Immár 26. éve működik Debrecenben az a regöscsapat, mely karácsony másnapján elindul regölni, egészen vízkeresztig. Bőség- és termékenységvarázsló népszokásként írja le a néprajztudomány a regölést; Molnár V. József leleménye, hogy a betlehemesek azok, akik az új fény eljövetelének az útját egyengetik, előkészítik a születés helyét, a regösök pedig a már megszületett fénynek az útját igazgatják tovább, tehát nagyon szépen egymásra épülő szokásrendről van szó – ismertette Gyöngy Péter.

Élet, magasabb szintű rendben

Ezután beavatott egy sajátos tapasztalatba is: – Amikor az ember elkezdi mindezeket művelni, egy idő után rájön: nem egyszerűen népszokásokat gyakorol. Elkezdi élni azt a szakrális évet, amit az eleink még magától értetődő természetességgel éltek meg. Ma nagyon divatos az a felfogás: az ünnep arra való, hogy kiemelkedjünk a szürke hétköznapi valóságból – ez azonban nem egészen így volt! Egy hagyományos közösség mindennap meg tudta teremteni a maga ünnepi pillanatait – például a napszakok szerinti közös imádságokkal. Ha az ember mindennapjait meghatározza egy olyan életfelfogás, amely arról szól, hogy egy magasabb szintű rendbe illeszkedik az élete, akkor egészen másképp viseli a megpróbáltatásokat is – mutatott rá Gyöngy Péter.

Nem vagyunk tisztában a helyünkkel

Horizont nélküli környezetben nagyon könnyen lehangolódhatunk a ritmusokról. Eszünkbe juthat: a fény hiánya átvitt értelemben is aggaszthatja a mai embert. Gyöngy Pétertől a továbbiakban azt tudakoltuk, miképpen segíthet a hagyomány abban, hogy az önpusztító civilizáció sötétségéből kikecmereghessünk.

A fény erkölcsi minőség is volt

– Mi is azzal a kérdéssel szembesültünk városi fiatalokként annak idején, hogy abból a hatalmas kincsből mit és hogyan lehetne átemelni egy olyan városi környezetbe, az ottaniak hétköznapi életébe anélkül, hogy anakronizmusnak vagy nem helyénvalónak tűnjék. Épp ezért hoztuk létre húsz évvel ezelőtt a Motolla Egyesületet, mert úgy gondoltuk, hogy a hagyományunkkal való szembesülés alapélményét meg kell osztanunk a gyerekekkel. A kérdés itt el is dőlt, hiszen a kicsiknek olyannyira magától értetődő lelki és szellemi táplálékká vált az a fajta kézművesség, amely az évkörhöz igazodva megjelenik az alkalmainkon, az a fajta ünneprend, az énekek rendje, a néptáncoké, hogy nem kellett magyarázni nekik, miért fontos – idézte fel a művelődésszervező.

Ezután „elővette az iránytűt”: – Az embernek meg kell tanulnia tájékozódni a világban, és ennek az az első lépése, hogy a fizikai tájékozódás képességét visszaszerezze. A nagyváros viszont arról híres, hogy nincs horizontja. (Debrecen ebből a szempontból még jó helyzetben van, mert a hagyományos utca- és városszerkezete kelet–nyugati, észak–déli tájolású.) Az embernek legalább azt kellene tudnia, hogy keleten kél a nap (ráadásul nem is mindig, hanem csak kétszer az évben)… Ezek az ismeretek a gyerekeink számára már elvesztek. A fizikai tájékozódásunkra épülne aztán a lelki és a szellemi tájékozódásunk – persze a hagyományban ez épp fordítva működött. A fizikai tájékozódás mintegy következménye volt annak, hogy az ember a hagyomány által megkapta azt az iránytűt, amellyel be tudta tájolni magát a világban. Ha egy horizont nélküli környezetben élünk, akkor nagyon könnyen lehangolódhatunk azokról a ritmusokról, amelyek – természeti lények lévén, hiába tagadjuk is ezt – meghatároznak bennünket. Nappali lényekből éjszakai lényekké válunk, nem szabályozza már az életünket a napkelte-napnyugta. S itt a fénynek szóba kerül az a tulajdonsága, amiről nem szoktunk beszélni általában: ez a fény nem pusztán fizikai minőség. A hagyomány számára a fény erkölcsi minőség is volt; ahogy haladunk előre az évkörben, a hagyományos felfogás szerint a fényes órákkal nő a világban a jó, a lehetőség a jóra. Ma már az erkölcsi világrendről sajnos nem is nagyon szoktunk beszélni, nem téma, olyan mértékben relatív az erkölcs fogalma. Holott enélkül a világ szerintem teljesen zátonyra futott. Ezt éljük most, ezt tapasztaljuk. Az, hogy képesek vagyunk elszennyezni a saját világunkat olyan mértékben, ahová eljutottunk, ez annak tulajdonítható, hogy nem vagyunk tisztában a saját helyünkkel a világban – fejtegette Gyöngy Péter.

Az első lépés: a szembesülés

– Ha ezeknek a hatásait legalább megpróbálnánk elkerülni vagy mérsékelni, akkor az első lépés a szembesülés kellene, hogy legyen. Szembesülni azzal, miképpen juthattunk oda, hogy képesek voltunk elhitetni magunkkal: legyőzhetjük a saját természeti világunkat – mert ezzel önmagunkat győztük le. Ebből kijönni roppant nehéz, mert ahhoz, hogy ezt a helyzetet megváltoztassuk, elsősorban szintén önmagunkat kellene legbelül legyőznünk, a saját butaságunkat, önhittségünket – hangsúlyozta a művelődésszervező.

Minden gyermek egy kis fény születése

Egymáshoz is közelebb kerülünk, az együtt eltöltött idő személyes szentsége jegyében. A fény születése kapcsán egy gyereknek is az a legkönnyebb tapasztalás: világra jöttünk mi is, és a fény születése a krisztusi történettel megélhetővé válik. Minden gyermek egy kis fény születése, s a testvérek, a rokonság révén időről időre találkozik ezzel az élménnyel, s így a legkönnyebb megélnie és megértenie ennek a szakralitását. Ha a karácsony pontja megvan, már sokkal könnyebb az évkörnek a többi pontjához is eljutni – jelezte Gyöngy Enikő, amikor arról kérdeztük, miképpen járhatja át a családi életet a karácsony lényege. (Férjével, Péterrel öt gyermekük van, a legkisebb 18, a legnagyobb 33 éves, és két unokának is örülhetnek már.)

Apró lépésekkel kezdve

Arra is kitértünk, hogyan lehet a mindennapokban a hagyományoktól kevésbé elrugaszkodva élni. – Nagyon pici lépésekkel lehet kezdeni – csak merjünk elindulni! Például azzal, hogy az ember mit vásárol meg: igyekszik termelőtől venni, és nem a csomagoltat; vagy elkezd kenyeret sütni – miközben vannak háztartások, ahol már nem is főznek… Ami a Motollánál zajlik, mi azt folytattuk otthon. Ebbe nőttek bele a gyerekek, s azt reméljük, ők is tudnak belőle átadni; ez bármikor, bárhol előhívható, újraindítható, újrateremthető – hívta fel a figyelmet Gyöngy Enikő, megjegyezve: – Persze az, hogy a gyerek reggeltől délutánig iskolában van, nagyban meghatározza a család életét. Az úgynevezett szabadidővel kell gazdálkodni, apró morzsákon keresztül. Természetes volt az adventi készülődéskor, hogy leüljünk együtt egy kicsit, összebújva, a Motollában tanult dalokat énekelni, együtt sütve mézest – rögtön kicsit egymáshoz is közelebb kerülünk, az együtt eltöltött idő és annak a személyes szentsége jegyében.

Fábián György