Lelkek találkozása

Nos, szerintem idő­utazást szükséges tennünk ahhoz, hogy választ kapjunk a kérdésre. Pontosabban a múltba kell visszatekintenünk, hiszen a gyökereink mondják meg, hogy kik vagyunk, s mivé válhatunk, mi csak szereplői vagyunk az eseményeknek.

Mindenki emlékszik a következőkre: mától nem vagy a barátom, te vagy a legjobb barátom, tegnaptól utállak – és még sorolhatnánk gyermeki éveinkben legtöbbet egymásnak dobált szavainkat. Gondolkodás nélkül jelentettünk ki olyanokat, amelyeknek még a jelentését sem értettük, sőt, az érzelmeinket sem tudtuk hova helyezni. Éppen emiatt gyermekként a barátságot nem tudtuk mélyen átélni, hiszen nem volt kivel, válogattunk közöttük, mintha zoknik lennének, a lényeg csak az volt: én jól érezzem magam!

Az idő elteltével azonban rájöttünk, hogy sokkal nagyobb szükségünk van a barátokra, mint azt gondolnánk, és nem csak akkor, amikor „befelhősödik felettünk az égbolt”. Barátokra a legszebb pillanatokban is igény van, hiszen az a perc csak akkor lehet teljes, ha meg tudjuk osztani másokkal, olyanokkal, akiket őszintén kedvelünk. Akkor beszélhetünk igaz baráti kapcsolatról, amikor minden érdek és hátsó szándék nélkül ki tudjuk mondani a másiknak: szeretlek!

Sokszor, sok mindenkinek mondjuk, vagy kevésszer, éppen csak néhány társunknak: szeretlek. Azonban a kimondott szavaknak ezen a téren van a legnagyobb súlyuk. A szeretlek köré épül minden, megannyi szinonimáját ismerjük, használjuk, viszont ez az a szó, amit először és utoljára is nagyon nehéz kimondani.

A mesekönyvek is tele vannak olyan történetekkel, amelyek a barátságról szólnak, irányt mutatnak már gyermekként számunkra, viszont csak felnőttként értjük meg valójában a mondanivalójukat. Felnőttként pedig egyet tehetünk, építjük a kapcsolatainkat, nyitunk új emberek felé, megpróbálunk szeretni és szeretve lenni. Megtalálni a csúnyában a szépet, elfogadni az elfogadhatatlant, élni a sokszor létezhetetlen világban, valamint óvni létezésünk egyik legszebb ajándékát: a barátságot!