Mese idegenekről és oktalan utálatról

Debrecen - „A gyűlölet, amelyben élünk, legtöbbször nem racionális okon, konkrét tapasztalaton alapul.” Interjú Tengely Gábor rendezővel.

Tengely Gábor a tavaly novemberben nagy sikerrel bemutatott Hessmese című mesejáték után a Rózsa és Ibolyával tért vissza Debrecenbe. Az előadás, melynek szövegét a jól ismert népmese irodalmi feldolgozásainak felhasználásával, a Hessmeséhez hasonlóan ismét Gimesi Dóra írta, a népmese-fantasy műfaji besorolást kapta. A Blattner-díjas rendezővel a tündérek és emberek lakta varázsvilágba kalandoztunk.

2012-ben készült el Gimesi Dóra színpadi adaptációja, melyen tovább dolgoztak a szerzővel. Milyen módosításokra, kiegészítésekre volt szükség a debreceni bemutató előtt?

Tengely Gábor: Azt szerettem volna, ha az adaptáció nyelvileg jobban közelít a mához, hogy egy hatéves gyerek számára is egyértelmű legyen, miről van szó. Fontosnak tartom, hogy most ne virágnyelven meséljünk arról, ami ma körülvesz bennünket: démonizáljuk az idegeneket, akiket nem is ismerünk, nem tudunk róluk semmit. Éppen úgy, ahogyan a Rózsa és Ibolyában az emberek a tündéreket és a tündérek az embereket démonizálják anélkül, hogy akár valaha is láttak volna közülük egyet. Nem akarok aktuálpolitizálni, hiszen az egyáltalán nem ízléses, főleg nem egy gyerekelőadásban. Egyszersmind azt szeretném a darabbal aláhúzni, hogy a céltalan és parttalan gyűlölet nem vezet sehova. Ez az egész problematika esetünkben egy nagyon kalandos szerelmi történetbe van ágyazva. Szeretem, ha a didaktikus szándék inkább a háttérben marad, most mégis arra törekedtem, hogy ez világosabban ütközzön ki, mint 2012-ben. Öt év alatt nagyon sok minden történt ebben az országban. 2017-ben konkrétabban kell fogalmazni.

Érdekes egybeesés, hogy a Hessmese után ismét a tündér- és az embervilág párhuzamos létezését viszi színre, mégis nagyon más előjelekkel. Míg a Hessmesében a tündérek – még ha morcosan is, de – az emberek boldogságáért munkálkodnak, ezúttal a két világ szembenállása, kölcsönös gyűlölete az alaphelyzet.

Nem tudunk meg sokat arról, hogy a Rózsa és Ibolyában hogyan működik egymáshoz képest a tündér- és az embervilág. Természetesen sokakban felmerülhet, hogy miért nem derül ki ennek az alapvető gyűlöletnek az oka. Nekem is ez volt az egyik első kérdésem a szerzőhöz, Gimesi Dórához. Aztán arra jutottunk, hogy mégiscsak az a legjobb megoldás, hogy ez nincs kifejtve, hiszen a történet szempontjából teljesen mindegy. A gyűlölet, amelyben élünk, legtöbbször nem racionális okokon, konkrét tapasztalatokon és ismereteken alapul. A kisebbségekkel, a mássággal, de akár a menekültekkel szembeni olthatatlan ellenszenv, félelem sem személyes konfliktusokból indul ki általában, hanem inkább abból, hogy így tanultuk meg látni a világot.

Ezért is fontos számomra, hogy az előadásban se kapjunk választ a tündérek és az emberek közötti gyűlölet konkrét okára. Inkább arra keressük a választ az alkotótársaimmal együtt, hogy mi következik ebből.”

A gyűlölet a mese alaphelyzete, amely a cselekmény során eltelő tizenhat év leforgása alatt csak tovább éleződik.

A népmese hagyományos feldolgozásaiban az apák háttérbe húzódnak a fiatal szerelmesek és a mostoha konfliktusához képest. Azzal, hogy az előadásban hangsúlyosabbá válik a gyűlölet és a háborúskodás, kiemelt szerep jut az apafiguráknak is?

Mindkettőnket, Gimesi Dóra szerzőt és engem is nagyon érdekeltek ezek a figurák. Az én kérésemre kapott Rózsakirály is egy külön dalt, amelyben arról énekel, hogy háborút indít a tündérek ellen, és ez az a fordulópont, ahol új szintre lép a gyűlölködés. Az apák képviselik a világot, a fennálló rendszert, amellyel szembemennek a fiatalok. Tulajdonképpen mi is a szüleink világát éljük, ez még nem a mi saját világunk, hanem az övék. Attól tartok, hogy a mi gyerekeink is, mire felnőnek, a mi világunkban élnek majd a sajátjuk helyett. Biztos van ennek értelme, hogy mindig van mi ellen harcolni, hogy van minek megújulnia és megváltoznia, de mégis nagyon nehéz ez a folyamatos küzdés a berögzült szokások és előítéletek ellen. Elég csak kimennünk az utcára, és nyilvánvaló, hogy a fiatalok mennyire mást gondolnak a világról, mint az idősebb generációk. Ugyanakkor azt érzem, hogy az a passzivitás és renyheség, ami a mi fiatalságunkra volt jellemző, talán most elmúlik. Fontos, hogy a fiatal generáció gyorsan reagáljon arra a világra, melyet mi építünk nekik.

HBN

[related-post post_id="3694271"]