2017.11.17. 13:15

Az őz: falak mögé bújtatott érzelmek

Debrecen - Monológ lenne a legkézenfekvőbb, de az alkotók kiötlöttek egy izgalmas megoldást.

Emléktábla-avatással, illetve első regényei egyike, Az őz színdarabváltozatának a bemutatásával a Kölcsey Központ is kapcsolódott a város Szabó Magda születésének 100. évfordulóját ünneplő eseménysorához, november 9-én. A darabot a budapesti Rózsavölgyi Szalon előadásában, Őze Áron rendezésében láthatta a közönség.

Amikor 1959-ben Szabó Magda műve megjelent, szó szerint „berobbant” az irodalmi köztudatba. Nemcsak az akkori művektől eltérő nyelvhasználata és mesteri szerkezete miatt, hanem a főhős, Encsy Eszter lelkében végbemenő folyamatok kegyetlenül őszinte érzékeltetése miatt is. A „bolondos ügyvéd” apa, aki jósága és furcsán értelmezett hivatástudata miatt szinte semmit sem keres, folyamatos nincstelenségben tartja a feleségét és a lányát. Eszterben ilyen körülmények között hamar irigység, féltékenység, önzés és kapzsiság lesz úrrá, amely érzéseihez gyorsan célpontra is lel: az övénél jóval gazdagabb családból származó, elkényeztetett osztálytárs, Graff Angéla lesz a fő és „halálos” ellensége.

Remek dramaturgiai megoldások

Encsy Eszter a regényben mindazt, ami vele történt, már idősen, fájdalmas visszaemlékezés formájában, egyes szám első személyben meséli el. Ezt a biografikus történet színpadra állítását a „legegyszerűbben” monodrámaként lehetne elképzelni, hiszen a regényből kivett legfontosabb szövegrészek monológformában történő elmondásával is érzékeltetni lehetne a lelkében végbemenő drámai metamorfózist.

A rendező és dramaturg kollégája, Kovács Krisztina azonban egy másik utat választott: a színpadon visszaemlékező Encsy mellé – miközben az az élete egy-egy szakaszának elmondásához ér – az adott szituációban szereplő személyeket is „odateremti”. Különösképp érdekes és szakmai szempontból kiváló megoldással: a képzeletből előhívott emberek legtöbbször csak egy, a színpadra állított átlátszó fehér fal mögött, mintegy árnyékként mozognak, s csak néha lépnek ki a paraván mögül. Így jelenik meg egyszer-kétszer Eszter mellett az apja és az anyja (Gáspár Sándor és Spolarics Andrea), a felnőtt „jóbarát”, Pipi, akit szintén Gáspár Sándor alakít, s az örökös ellenség, Angéla (Erdélyi Tímea).

A kulisszák előtt és mögött

A fehér, átlátszó fal alkalmazása azonban nemcsak a visszaemlékező attitűd érzékeltetése miatt lényeges és figyelemre méltó. Hanem amiatt a „kifordított helyzet” miatt is, amely ezzel a színpadi megoldással képződik meg. Az előadás egy pontján ugyanis arra döbbenünk rá, hogy minden lényeges tapasztalat, amit Eszter felidéz, tulajdonképpen a fal mögött történik. A tudatalattiban folyamatos munkálkodó élmények így – színpadi értelemben, s ebben a rendkívül érdekes koncepcióban – a kulisszák mögé kerülnek, ott zajlanak. Amit a színpadon látunk, az pedig nem más, mint a tudatalattiba lefojtott dolgok tudatba való feltüremkedése, amelyet Encsy Eszter épp egy „nagymonológ” formájában oszt meg velünk. A kulisszák előttivel és mögöttivel játszó színpadi megoldás pedig akkor válik még helytállóbb rendezői fogássá, amikor a „nagymonológ” Encsy Eszter felnőttkorához érkezik.

A színésznővé lett Eszter esetében ugyanis szintén nem a színpadon – az épp Szent Johannát játszó Eszter számunkra is látható „színpadán” – zajlanak a legfontosabb események, hanem ismét a fal mögött, ami ez esetben a Szent Johanna című előadás közönségét takarja. Hiszen a darabbeli nézők között ott ül a halálos ellenség, a rég nem látott Angéla, akiről Eszter ekkor tudja meg, hogy annak az egyetlen embernek, az angolból fordító Lőrincnek a felesége, aki Eszter szeretője, s akit a nő egyedül az életben szeretni képes. Azt, hogy milyen mély és összetett, az összes többi emberrel szemben jóval bonyolultabb és „húsbavágóbb” érzelmek fűzik Esztert Lőrinchez, az is mutatja, hogy a férfi az egyetlen, aki se a fal előtt, se mögötte konkrét valójában egyszer sem jelenik meg. Őt Eszter még ilyen szinten sem akarja, sem tudja újralátni…

A szünet

Szintén kiváló dramaturgiai fogás, hogy az előadás első felvonása épp az „ellenség” újbóli felbukkanásakor ér véget, hangsúlyozva ezzel Eszter élete talán legdrámaibb fordulatának bekövetkeztét. Hisz itt szembesül vele, hogy a gyermekként gyűlölt vetélytárssal korántsem számolt le tizenéves korában, akkor, amikor Angéláék Budapestre költöztek. S hogy felnőttként – az irigységtől, a szeretethiánytól torzult lelkületű emberként – még nagyobb próbatétel számára a gyönyörű és kifinomult ízlésű ellenfele, hisz vele kell osztoznia a szeretett férfin, Lőrincen. A második felvonás Eszter szeretői létéből fakadó borzalmas szituációk sokaságát: az időnként Pipi karjaiba való menekülést, a Lőrinc elől való több napos eltűnéseket, az öngyilkossági-kísérletet, a „se veled, se nélküled”-viszonyt úgy tárja elénk, hogy Nagy Mari – óriási teljesítményt nyújtva ezzel – látszólag „csak ül és mesél”. De hanghordozásából, gesztusaiból, soha le nem vetkőzött, gyermekkori hátrányaiból fakadó ösztönös tevékenységeiből érezzük: belülről szétrágja, szétfeszíti az a gyűlölet, amelyet a világ, Angéla, sőt, sokszor a szeretett férfi iránt is érez.

Pótcselekvés

A rendező és a dramaturg ráérzett: a metakommunikáció szintjén még valamit nagyon jól ki lehet fejezni a regény mondanivalójából. Encsy Eszter gyermekkorában, a nélkülözésből fakadóan egyfolytában éhezett. Ez a hiányállapot oda vezet, hogy felnőttként, befutott színésznőként továbbra is központi kérdés marad nála az evés.

Ezt az ösztönszintű tevékenységet érzékeltetendő, az Esztert alakító Nagy Mari gyakorlatilag végigeszi az előadást: hol Angéla elhullatott narancscikkelyeit veszi fel a földről, s tömi a szájába, hol elővesz egy üveg lekvárt, s abból kanalaz. Ha pedig nem eszik, a szolgálója, Juli (Spolarics Andrea) főztjét „elemezgeti”. Ezzel a meg nem kapott szeretetet pótlandó cselekvésével az alkotók még egy negatív tulajdonságára is rávilágítanak: mintha azért (is) lenne éhes továbbra is, mert a most már egyébként rendelkezésére álló pénzét még a mindennapi betevőjére is sajnálja. De smucigságában a leginkább Angélától sajnálja Lőrincet. Egészen a tragikus vég elérkeztéig, sőt, arra következtethetünk, hogy még ezután is. Tulajdonképpen megelégedhetne azzal, hogy „végre-valahára”, Lőrinc halálakor Angéla is szembesült vele, hogy kinek is volt valójában a felesége, de Eszternek elégtételből soha nem elég. S ha eddig nem éreztük, most, a történetnek ezen a pontján, a szeretője halálát közvetett módon előidéző, mégis viszonylag közömbös és rideg Esztert látva biztosan arra jutunk: borzalmas lehet ilyen lelkülettel élni. A könyvet olvasva is erre gondolunk, persze, de Nagy Mari kettős: kívül szenvtelen, belül dühtől fortyogó játéka ebben még tovább erősít bennünket.

- Gyürky Katalin -