Isten áldjon, Jóska bácsi!

Az ember nehezen vesz tudomást olyasvalaki haláláról, akitől ifjú tollnokként nemcsak szakmát, szakmai és emberi tisztességet, hanem morális tartást, alázatot és bősz kitartást is tanult. Petneházi Attila írása.

A ’80-as évek legelején, harmadikos gimnazistaként írtam levelet Bényei Jóska bácsinak, a Napló akkori főszerkesztőjének, melyben a szikár tényt közöltem vele: újságíró akarok lenni! Néhány nappal később, már a főszerkesztői székből arra biztatott, hogy kezdjek el külsőzni a lapnak, érettségizzek le, szerezzek diplomát, és ha még öt év múlva is elégedettek leszünk egymással, akkor ígéri, hogy gyakornokként lesz helyem a Naplónál. És lett… Mert ő ilyen ember volt! Olyan főnök, aki a híres-hírhedt „k-vonalon” bármikor leordította a pártbizottsági illetékes fejét, ha úgy érezte, hogy valamelyik munkatársát méltatlanul bántják, és aki gondolkodás nélkül nyúlt a telefon után, ha valamelyik fiatal, szépreményű kollégája ifjú házasként megoldhatatlannak tűnő otthonteremtési gondokkal került szembe. Nem volt könnyű ember, de valamilyen volt. Kemény és lágyszívű, belátó és könyörtelen, dörgedelmes és kenyérre kenhető; attól függően, hogy a lap érdeke éppen mit kívánt (tőle). Sajnos, soha nem fogom megtudni, hogy Jóska bácsi 36 évvel az első találkozásunk után is elégedett lenne-e velem, én azonban életem egyik legjobb húzásának érzem, hogy annak idején azt a levelet megírtam neki.

- Petneházi Attila -

[related-post post_id="3608213"]