Véletlenül lefutott egy félmaratont

Balmazújváros - „A sport az életem azon kevés területei közé tartozik, ahol inkább előnyt jelent a látássérültség, mint hátrányt.”

Nagyon nagy buli volt, azt leszámítva, hogy „majdnem meghaltam” a fáradtságtól – ebben az első futóversenyére emlékező mondatában sűrűsödik Bereczki Nelli világhoz való hozzáállása. Ha lehetne, hallhatóvá tenném, még a hangját hozzá, hogy az olvasó érzékelhesse, milyen természetességgel beszél emberfeletti teljesítményéről, akadályugrásairól a balmazújvárosi származású, 27 éves látássérült „suhangyal”, aki hamarosan a berlini maratonon indul.

Nelli koraszülöttként inkubátorba került, ahol a túl­adagolt oxigén károsította a retináját. Az egyik szemével egyáltalán nem, a másikkal egy pici részén, körülbelül öt százalékosan lát.

– Ezzel elboldogulok, megtanultam ezt a keveset minél jobban kihasználni – mondta. „Szerencsés családba születtem, mert mindig természetesen kezelték ezt. Jártam bölcsibe és oviba is, mint bárki más. Majd két évig Debrecenbe speciális intézménybe, a Dr. Kettesy Aladár Általános Iskolába, de egyrészt a bejárás megterhelő volt a családomnak, másrészt a pedagógus szüleim azt tapasztalták, az értelmi képességeim megfelelő szintűek az integrált általános iskolához, így harmadiktól szülővárosomban tanultam. Van egy speciális szemüvegem, távcső szemüvegnek hívják és eléggé képletes a neve, úgy nézek ki benne, mint egy minion. Közel, alig néhány centiméterre kell hajolnom a szöveghez és egyszerre csak néhány betű fér a látóterembe. Mozgatni kell a fejem, és az átlagosnál lassabban haladok, de mivel én ezzel tanultam meg olvasni, nem okoz nagy problémát.

Az hamar egyértelművé vált, hogy nem leszek mindenből ötös, de szerintem elég jól sikerült helytállnom”

– jelenti ki.

Mindig volt „guide”

Eszembe jut az érettségire készülés, később a főiskolai vizsgaidőszak és annak rengeteg olvasnivalója. Ámulok. „Akkoriban alig aludtam” – idézi fel mosollyal az egy anglisztika és egy pszichológia alapdiplomával, valamint egy munka és szervezetpszichológia mesterdiplomával, illetve egy sportpszichológia szakképzés végzettséggel rendelkező fővárosban élő fiatal is.

– Nincsenek rossz emlékeim az iskoláról. A kezdetektől volt bennem kötelességtudat. Harmadik és negyedik osztályban az anyukám volt az osztályfőnököm. Az osztálytársaim és a tanárok is segítettek, utóbbiak hangosan mondták, amit a táblára írtak, mert azt nem láttam. Az Adyban két tan­nyelvű szakot végeztem, rendszerint megtaláltuk a módját, hogy tanulhassak. Mindig volt néhány nagyon jó barátom, aki segített, az órákon vagy a közlekedésben, buszozásban. Volt, aki egy ideig indigóval írt. Később szereztek az iskolában egy kütyüt, amivel ki tudták nekem vetíteni a táblaképet. Nekem Budapesten kellett először szembesülnöm azzal, hogy tulajdonképpen látássérült vagyok. Mielőtt feljöttem, az érettségi utáni nyarat azzal töltöttem, hogy megtanultam, hogyan él egy látássérült. A Fehér Bot Alapítványnál elsajátítottam a fehér bot használatát, a mindennapi tevékenységeket. Például azt, hogy ha főzök hogyan állapítsam égési sérülések nélkül, kellően forró-e az olaj. Az elején voltak kemény helyzetek, akár csak boltba elmenni is. Sokat tanultam akkor és még mindig lenne hová fejlődnöm. Ma is gyakorta előfordul, hogy nem a segítségkérés az első, ha nehézségbe ütközöm.”

Nelli jobbján Fűrész Edittel és balján Csomós Lászlóval

Nelli már az egyetemi évek alatt gyakornoki munkát vállalt. „A felvételinél, ha a kérdező nem hozza föl, megteszem én. Elmondom, milyen hatással van a munkámra a látássérültség és miben lesz szükségem segítségre.” Ma hr területen, toborzás kiválasztásban dolgozik egy befektetési banknál. Feladata a jelöltek felkutatása, telefonos kapcsolatfelvétel, előszűrés, interjúk megszervezése, és egy ideje személyesen is interjúztat. És amikor csak teheti, futócipőt húz…

Véletlen félmaraton

„Soha nem sportoltam, utáltam a tesit. Felmentve nem voltam, de vannak olyan emlékképeim, hogy a többiek röplabdáznak én meg a sarokban hasizmozok például. Nem lett a szívem csücske. Aztán 23 évesen igényem lett a mozgásra. Egy csoporttársam elrángatott spinningre, nekem az lett az első nagy sportszerelem. Ott egy edző ajánlotta a Suhanj Alapítványt, amelynek tagjai látássérülteknek is tartanak futóedzéseket.

A futás életem azon kevés területei közé tartozik, ahol inkább előnyt jelent a látássérültség, mint hátrányt.”

A legtöbb versenyt szervező csoportnál ingyenesen indulhatunk, pedig a nagyobb megmérettetésekre költséges a nevezés. Három éve egy Iron girl nevű versenyen indultunk először egy barátnőmmel buliból. Korábban úgy edzettünk, hogy ő elől ment, én közvetlenül mögötte. A versenyen viszont össze kellett kötni minket. A kötelet unalmasnak találtuk, úgyhogy szereztünk egy lábbilincset és azzal összekötve rajtoltunk. A fejünkön pedig volt egy plüss rózsaszín glória-hajráf. Nagyon nagy buli volt, azt leszámítva, hogy három kilométernél „majdnem meghaltam” a fáradtságtól. Ez nem vette el igazán a kedvem, mert egy hónap múlva véletlenül lefutottam egy félmaratont. Ezen váltóban indultunk, az én távom 7 kilométer lett volna. Startoltam, a váltópontban átadtam a stafétát, s a segítőmmel megállapítottuk, hogy jól esett, lenne kedvünk tovább menni, majd kiállunk, ha úgy érezzük. De véletlenül a célig mentünk. Megdicsértek a többiek, de mondták, hogy meg ne próbáljam még egyszer. Azelőtt 10 kilométer volt a leghosszabb távom, és belevágtam a 21-be. Azóta nem jönnek ilyen könnyen az eredmények, de az őrültség, a jókedv megmaradt. 2015-ben másfél hónapon belül 2 maratonon volt lehetőségem kvalifikálni, Berlinben és New Yorkban. A Suhangyalkodás jellemző a Suhanj Alapítványra, regisztrálással és vállalástétellel lehet pénzt gyűjteni a szervezetnek, amely mindenféle sportolási lehetőséget biztosít sérültek, fogyatékkal élők számára. Tavaly létrehoztak egy integratív edzőtermet, ahol például olyan speciális gépek is vannak, amik egy gombnyomással átalakíthatók kerekes székesek számára használhatóvá.”

Egyre erősödő kötél

E célokat támogatja Nelli és két segítője szeptember 24-i berlini futásával is. A két évvel ezelőtti vállalást jóval túlteljesítették az adakozók. Reméli, most sem lesz másképp.

Kérdésünkre elárulta, most triatlonozik főleg, így kevesebb időt fordít célzottan a futásra, nagyon elégedett lenne, ha meg tudnák javítani a két évvel ezelőtti időeredményt. Akkor 4 óra 14 perc alatt futották le a 42 kilométert. Az úgynevezett guide-okkal a suhanjos edzéseken ismerkedett össze anno, mára többek között ők a legjobb barátai. „Ezek a kapcsolatok a legnagyobb ajándékai a sportnak. Csomós Lacival leszek összekötve, Fűrész Edit terelgeti az embereket, hogy elférjünk és a frissítésnél nagy szerepet vállal. Csapatsporttá válik egy egyéni sport.” A jövőre nézvést így nyilatkozott: „Szeretnék sportpszichológiával foglalkozni majd, triatlonozásban fejlődni, jobb versenyeredményeket elérni és bár épp nem élek párkapcsolatban, nem én szeretnék a macskás öreglány lenni, családban képzelem el magam.

Remélem, megtalálom azt, aki elfogadja ezt az őrült szenvedélyemet.”

- Megyesi-Horváth Borbála -

Nelli jótékony céljának támogatásáról itt olvashat.