Olimpiai álom

Harmadik próbálkozásra megtette hatását a hazai pálya ereje: a közönség egyre ütemesebben tapsolt, ahogy a magasugródomb felé közeledtem. Rezgett ugyan a léc, de végül olimpiai rekorddal álltam a dobogó tetején. Semmihez sem hasonlítható érzés, amint a piros-fehér-zöld zászlókkal megtelt stadionban a Himnuszt énekelve, a közönséggel egyszerre dobbant a szívem. Ekkor kikaptam a bilibe lógó kezemet, megdörzsöltem a szemem, és felébredtem a csodálatos álmomból. Kálmán-Kovács Mónika jegyzete.

Fenti sorok nem csak amiatt nem történhetnek meg, mert több mint 20 éve falra akasztottam a „szegest”. Ezek a fiúk és lányok, kérem, nem azzal a bizonyossal gurigáznak, ha be akarnak akasztani az éppen aktuális hatalomnak. Ripsz-ropsz összekapnak kétszáz­párezer aláírást csak azért, hogy egy ilyen fontos kérdésben is, mint az olimpia, megnehezítsék a kormány dolgát. S bár igen ritkán politizálok, azér’ azzal nehéz lenne vitatkozni, hogy az újabb ellenzéki „csurihuzigálás” eredménye beláthatatlan következményekkel járhatott volna fővárosunk és országunk épülőben lévő megítélésén. Imádkozzunk tehát a távoli Los Angeles kárára Párizsért, hisz a sportok szerelmesei nagyobb eséllyel nézhetik meg ott a helyszínen kedvenc versenyszámukat, akár Debrecenből is könnyedén elérve.

- Kálmán-Kovács Mónika -