Víznemissza

„Hölgyem, ha van szabad fülke, felpróbálnám ezt a tizenegyezer liter vizet! Akarom mondani, ezt a kábé rám való farmert.” Sok helyütt, sok országban, ahol több ezer évig nem szomjaztak, most sorscsapásszerűen apadnak ki a kutak az aszályossá vált helyi klíma következtében. T. Szűcs József írása.

Aligha hangzik el ilyen párbeszéd egyetlen üzletben sem, pedig lenne benne ráció. Hallom ugyanis, hogy nagyjából ennyi, jobbára tiszta víz szükséges egyetlen divatos nadrág elkészítéséhez. Hozzáteszem, a kevésbé divatosokéhoz ugyanennyi. A gatyókát (alsónadrág) illetően nincs ugyan mértékadó adatom, de gondolom, egy jobb darab abból sem jönne ki pár hektónyi alatt. Hiába tudjuk, hogy ez tulajdonképpen mérhetetlen pazarlás egy olyan kinccsel, amely hamarosan becsesebb lesz a világon, mint az arany; aligha tudunk ellene tenni. Vagy valamennyit mégis? Ha az átlagember a világ fejlettebb felén nem is nagyon töri a fejét, hogy mivel, miként tudna tenni a bolygó vízkészletének megőrzéséért, teszik ezt, egyelőre helyettük is, a jövőnkkel foglalkozó tudósok. S ugyancsak sötét fellegeket látnak. Ráadásul annyit máris biztosra vesznek, hogy nem ott fog belőlük életet fakasztó eső esni, ahol a legnagyobb szükség lenne rá. Nem(csak) a növények, hanem az emberek túlélésének reményében.

Például azok esetében, akiktől sok tízliternyi tiszta vizet importálunk azzal, hogy egy-két darab egzotikus gyümölcsöt vásárlunk. Mondjuk, Afrika egyre inkább sivatagosodó övezeteiből. Tény, az érte kapott pénz a pillanatnyilag ezen emberek, országok megélhetésének záloga. Ám az is, hogy mennyi iható vizet használtak felneveléséhez, míg világpiac-képes lett a termék. Miközben az ottani ültetvényektől néhány kilométerre egész országrészek lakói soha életükben nem i(ha)ttak még tiszta, egészséges vizet.

Sajnálatosan a hosszan tartó szárazság immár aligha írható a természet szeszélyének számlájára. Ide, illetve oda a hosszú távon élhető Föld legnagyobb ellensége, az ember tette be a lábát. Méghozzá jó messziről. A korábban iparosodott országokból, ahol legkevesebb kétszáz éve szennyezik azt a vékonyka földi légkört, amely globális időjárásunkat alakítja. S pár évtizede újabb iparosodó óriásországok csatlakoztak hozzájuk. Az eredmény? Netán végeredmény? Sok helyütt, sok országban, ahol több ezer évig nem szomjaztak, most sorscsapásszerűen apadnak ki a kutak az aszályossá vált helyi klíma következtében. S bár eddig csak általunk ismeretlen törzsek kezdtek egymással háborúkat a vízért, küszöbön áll, hogy egész országok, teljes fegyverzetben kövessék őket.

Mit tehetnénk mi itt, Európa viszonylag szerencsés közepén a világ sok milliónyi szomjazó lakosáért? Avagy egykoron, esetleg nem is túl sokára, már saját magunkért? Hisz valamilyen víz jellegű folyadékot alighanem mindig ad majd a magyar ugar. Ám hogy az tiszta, természetes, iható lesz-e, arra a jelenlegi, sokszor kifejezetten élővilág-ellenes technológiák (ipari, mezőgazdasági, lakossági szennyvíz stb.) folytatása mellett egyáltalán nincs garancia.

Ezért sincs túl korán a mainál tisztább kézzel bánnunk vizeinkkel. Addig is, míg a velük való takarékoskodás néhányak környezetvédelmi magánhóbortjából nem válik mindenki számára parancsoló szükségszerűséggé. Idehaza is.

- T. Szűcs József -