Na szóval...

„Az ilyen törekvés dicséretes, de az ilyen törekvés nem dicséretes.” A dialektika lényegének mély megértéséről és alkotó felhasználásáról tanúskodó mondat a napokban jutott ismét eszembe. T. Szűcs József írása.

Pedig vagy ötven éve hangzott el, ám olyan „mély benyomást hatott rám” (ez az idézet is ugyanabból a forrásból ered), hogy amíg élek nem felejtem. Hisz nem csupán filozófiai erényeket csillogtatott, de úgyszólván pontosan a fején találta a problémát. Persze az akkori néphadsereg (fő)tisztjének illett a közepébe lőnie. Akkor is, amikor nem a fegyverek, hanem a szavak erejével állt katonái élére. Bár ez esetben már a csata, pontosabb a próbariadó után voltunk. S ezt követően az ezred törzsének jeles képviselője eme mondattal foglalta össze az általunk dialektikusan, s minden egyéb módon utált felesleges ugráltatás általa észlelt kvintesszenciáját. Amely, vagyis a dicséret, s egyben bírálat, tárgya az volt, hogy az újoncok igencsak kapkodták a lábukat, s jártatták a kezüket. Nem is volt más választásunk, hisz, ha az egész procedúra nem sikerül normaidőre, kezdhettük volna elölről az egészet. Márpedig aki életében csak egyszer megpróbált feltuszkolni egy láda géppisztolylőszert a tehergépautó platójára, az megérti, hogy nem kívántuk a produkció megismétlését. A kifogás része pedig arra vonatkozott, hogy rohantunkban olyan útvonalakat (pl. ezred virágágyások közepe stb.) is igénybe vettünk, amelyeket még ilyen vészhelyzetben sem lett volna szabad.

A minap, s ez a filozófiai töltetű kijelentés felidézésének apropója, késett a kinti végállomás felől a busz. De nem egy-két percet, hanem tíz-tizenkettőt. A busz sofőrje ugyanakkor éppen annyira a sajnálatos helyzet magaslatára emelkedett, mint egykor az alezredesünk a megfigyelő számára rendszeresített emelvényére. Ugyanis minden felszálló, s többé-kevésbé bosszankodó utasnak külön köszönt, s elnézést kért a késésért. Akinek ennyi nem volt elég, annak szép szavakkal, s a logikai szabályai szerint elmagyarázta, hogy kifelé menet, a belvárosból kivezető utakon olyan dugók alakultak ki, hogy egyszerűen képtelenség volt idejében kiérnie a kinti végállomásra. S ebben már dialektikusan kódolva volt a további késés, hisz visszafelé emiatt csak jóval később tudott elindulni. Az utasok a nyugtató szavak nyomán elfogadták, hogy nem fordulhatott vissza kifelé menet az útvonala háromnegyedénél, letessékelve azokat, aki tovább utaztak volna. Mármint azon szent cél érdekében, hogy onnan visszafordulva befelé tartsa a menetrendet. Szavainak legalább olyan érezhető hatása volt, mint egykor a felemásra sikeredett riadónk kiértékelőjének, hisz érezhetően senki sem tudta a csillapító szavak hatása alól kivonni magát. Összességében egészen békülékeny légkör alakult ki a vezető szavai nyomán. Amelyet leginkább úgy jellemezhetnénk, hogy buszból is jobb későn, mint soha. Mi több, talán ennél is több volt a levegőben. Egyenesen amolyan „azért csak szeressük egymást gyerekek” fíling. Mellesleg, ilyen nevű megálló nem szerepel a debreceni buszmegállók jegyzékében. S gyaníthatóan nem is fog egyhamar.

- T. Szűcs József -