,,Nemzeti ünnepünk legalább olyan fontos, mint április negyedike"

Nagyrábé - Ezerkilencszázötvenhat kora ősze hamar ködösre fordult. Ezt a fiúhad nehezményezte erősen, mert a laktanyából lett gimnázium és kollégium lányoknak fenntartott épülete előtt álló nagy fák ágain fürtökben lógva nem tudtunk hódolni a másik nem iránti olthatatlan vágyódásunknak. A fákról ugyanis be lehetett volna látni a női zuhanyzókba – ha az a fránya köd nem terpeszkedik óramű pontossággal a pancsikálás esti idejére a fák ágaira.

A tisztálkodó egységeket eredetileg határőröknek építették, akiket legfeljebb a holdvilág lesett meg unalmában. Nekem még vénségemre is ökölbe szorul a gyomrom tájéka, ha eszembe jut a sok fiatal, meztelen, egészséges leánytest üde látványa.

Pálinkaszagú ütések

Októberben a fővárosi események hatására Berettyóújfaluban, a gimiben is megalakult a „nemzetőrség”, mely vezetőjét, Kovács Jancsit, az édesanyja még november elején, szolgálati paranccsal és azonnali hatállyal hazavitte Bakonszegre. Valakik leverték a laktanya tornyáról a vörös csillagot. A kollégiumból nagyon sok gyereket rögvest hazavittek, néhányan maradtunk, tanítás nem volt.

Megszűnt az áramszolgáltatás, a fejekben komoly homály, némelyikben kimondott sötétség uralkodott el.

A tejfehér ködbe burkolódzott kaszárnyaépületek közt libasorban „meneteltünk” a kollégium igazgatója, Tarcsi Pista bácsi nyomában, az ebédlő felé. Mindegyikőnk kezében konzerves dobozokba öntött gyertyák imbolygó fénye viaskodott a nedves, meg-meglebbenő köddel. A felületes, de jó fantáziájú szemlélő könnyen gyászmenetnek, vagy a gyémántbányából éppen hazatérő törpéknek nézhetett volna bennünket, ha nem vagyunk ahhoz sokan és túlzottan vidámak, noha Pista bácsi időnként csendet parancsolt.

A konyha dolgozói igen kitettek magukért: szilvás gombóccal, palacsintával és egyéb finomságokkal kedveskedtek nekünk, itt maradottaknak. Teljes létszám esetén ez elképzelhetetlen lett volna.

Tavaszra kitisztult az idő, de a fejek korántsem. Már a MUK-korszak („Márciusban újra!”) utolját éltük különösebb esemény nélkül, amikor az alakuló térre sorakoztattak bennünket, gyakorolnánk az április negyedikei felvonulás művészi koreográfiáját.

Patai Ferinek halkan, hogy a szomszédok is hallhatták, odasúgtam: – Bezzeg március tizenötödikét nem engedték megünnepelni.– Hallgass! Van így is elég bajunk! Ez igaz volt, mert éppen csak begyógyultak a fején a revolver agyától „ajándékba” kapott, nevelő célzatú ütések. Egy szülőfalunkbeli, szilvapálinkától bűzlő civil ruhás nyomozó adta. A verésnek a Feri elmondása szerint indoka is volt: „Hadd tudja meg az értelmiség, megint proletárdiktatúra van!” Egyébként is, a srác közeli szomszédunk volt Nagyrábén, így a verés nem esett idegennek… Megfogadtuk, megruházzuk a „hapsit”, amiből aztán – talán szerencsénkre – semmi sem lett.

Már folyt megint a normál tanítás, mi, végzősök az érettségire készültünk. Mindez nem akadályozta meg azt a két, alsósok által lakott szomszédos hálót, hogy „parlamenterek”, „magas tárgyaló felek” útján, az én „hálófőnökségem” alatt hortyogó, és a két hadiállapotban lévő társaság közé szorult termet szemeljék ki a harcászati eszközök, módszerek, béketárgyalásaik egyeztetésére. Nem is lett volna ebből gubanc, ha rikító betűkkel nem írják ki a háló ajtajára: ENSZHÁLÓ. De kiírták. Dúlt hát a kérlelhetetlen, bár a nevelő tanárok által kevéssé preferált pokrócháború. Aki nem volt kollégista, ne is kísérletezzen a harc fontosságát, célját megérteni, mérlegelni!

Lövésre kész vendég

Minderről nekem, a szenior diáknak fogalmam sem volt. Utólagosan viszont különös körülmények között olvastatott a fejemre. Egyébként is rossz passzban voltam: a városrésznyi laktanya fő épületében laktak a fiúk, ennek tornyán, termetes vastraverzen virított egy a kivilágítható vörös csillag, amit „ismeretlenek” levertek. A vasalkotmány akkorát csattant a betonon, hogy a hangja elhallatszott egy orosz harckocsizó egység lityinántjának (hadnagyának) bal füléig. Egyébként is, a koleszben kora hajnalokon rendszeresen, sűrű egymásutánban gyúltak ki a fények. Ez távolról, sanda szemmel valamiféle gyanús készülődésként hatott. A készülődés stimmelt… mert marhára közeledett az írásbeli érettségi…

Egy T–54-es harckocsi állt meg a gimi főépülete előtt. A lövegtorony ágyúcsöve előzékenyen köszönt, és rákacsintott a második emelet ablakszemeire. Az épület azonban csak akkor rezzent össze egy cseppet, amikor a tank egy-két „lépést” is tett felé, csikorgó talpain. A szörnyeteg azonban megállt. Két géppisztolyos harcos mászott ki belőle. Határozott mozdulatokkal a tudomásunkra hozta, itt most „házkutatás” lesz, druzsba (barátság) ide, béketábor oda.

Mit tesz az ellenem esküdött sors?! A mi emeletünkön, a folyosón, a lépcsőházban is álltak öltöző szekrények. Hiába no, ez az építmény nem diákszállónak, hanem irodaépületnek lett megálmodva. Az egyik szekrény ajtajára valaki vörös temperával – éppen a „vörös korszakában” alkotott az ismeretlen mester – halálfejet pingált nagy, keresztbe rakott lábszárcsontokkal. A koponya vörös vigyora egy kissé gunyorosra sikeredett.

Az egyik géppisztolyos megállta szekrény előtt, és harsány „Átkritye!” („Kinyitni!”) közben kibiztosította a fegyverét. A szekrényben büdös tornacipők, gyűrött melegítők voltak. A legvérmesebb bűzös borzok is szemlesütve menekültek volna a környékről. Nem volt azonosítható sem a festmény, sem a „bűzbombák” gazdája.

Mondanom sem kell, a szekrény az én „parancsnokságom” alatt sunnyogó háló mellett leledzett emberemlékezet óta, de halálfej nélkül.

Mit és hova…

Megkönnyebbülésünkre a tovaris (elvtárs) elnevette magát. A gimnázium igazgatója viszont igen komor arccal ült íróasztala mögött, amikor kopogtatásomra beinvitált.

– Nézd csak, fiam! Amit te művelsz mostanában, az túlmegy a józan észen – kezdte Falucskai Jenő bácsi a sampon nélküli fejmosást – Hallom, a felszabadulás ünnepe előtt lázítottad a társaidat a gyakorlás ellen. Manapság, fiacskám, kisebb dolgokért is elvisznek embereket. Micsoda dolog ez az „enszhálós” história?! Miért nem jelentettétek idejében, hogy eltávolíthassam azt a mázolmányt? Tudom, a csillagverésben nem voltál benne. De itt most egyesek, még a tanári karból is, mindent neked tulajdonítanak. Vedd tudomásul, ha a dologból „ügy” lesz, akkor én sem tudlak megvédeni.

– Igazgató úr! Az alakuló téren tényleg lázadtam. Nemzeti ünnepünk legalább olyan fontos, mint április negyedike. A firkálásban teljesen vétlen vagyok, nem is láttam. A pokrócháború igen békésen folyt, a feliratnak annyi haszna volt, mint magának az ENSZ-nek!

– Elég! Jobban teszed, ha meghúzod magad. Nem akarok több rendbontásról hallani! Távozhatsz!

A következő nap osztályfőnöki óránk volt. Politizáltunk Veres Laló bácsival. Az „öreg” hallgatásra intett bennünket, majd egy meglehetősen szokatlan és komikus mozdulattal az osztályterem ajtajához lábujjhegyelt, résnyire kinyitotta, kifülelt, majd becsukta. Ugyanezzel a mozdulattal a vegyes osztály felé fordult, világoskék szeme szikrákat szórt, ahogy rám nézett, és könyökben behajlítgatott jobb karjával, ökölbe szorított kezével mutatta, magyarosan megmondta, mit és hova az ENSZ-nek és a Nyugatnak. Ezért nagyon hálás voltam neki. A lányok pedig el voltak képedve.

- Csillag Endre, Nagyrábé -

Olvasói pályázatunk

Az írások a Hajdú-bihari Napló Forradalmi emlékezet elnevezésű olvasói pályázatára érkeztek. A legjobbnak ítélt pályamunkát több másikkal együtt az október 22-ei lapszámban olvashatták, most pedig folytatjuk a hozzánk érkezett írások közlését. Minden pályázónak hálásak vagyunk a munkáért!