Ritkán áldás a tehetség: aki repül, az zuhanhat

Debrecen - A jubileumi évad utolsó bemutatójaként Hubay Miklós: Tüzet viszek című színművét láthatta a nagyérdemű.

A nyolcgyermekes, koldusszegény balmazújvárosi parasztcsaládból származó színészzseniről – akit a nemzetközi sajtó a magyar Gerard Philip-nek nevezetett – több szépirodalmi alkotás is született. Soós Imre tragikus élete Hubay mellett Müller Pétert is megihlette, aki Részeg józanok című regényében állított emléket öngyilkosságba menekült barátjának.

A XX. század egyik legnagyobb színészegyénisége ma 86 éves lenne. Rövid, de mozgalmas élete során 16 színházi és 15 filmszerepet játszott. A „libalegelőről” 1947-ben került a színművészetire úgy, hogy előtte még sosem járt a fővárosban. Osztálytársai olyan kiváló művészek voltak, mint – többek között – Psota Irén, Váradi Hédi, Horváth Teri, Berek Kati, Szemes Mari, Hacser Józsa. Már főiskolásként felfigyelt rá a szakma, 1949-ben az első magyar színes film, a Lúdas Matyi címszerepében a Karlovy Vary-i filmfesztiválon elnyerte a legjobb férfialakítás díját. Legjelentősebb színpadi alakítása a debreceni Csokonai Színházhoz kötődik, ahol Vámos László rendezőnek köszönhetően 1954-ben Rómeóként megmutathatta művészi sokoldalúságát, hogy az addig rákényszerített paraszt­figurák megformálásán kívül sokkal többre hivatott – meg is kapta a szerepért 24 éves korában a Jászai Mari-díjat.

A következő évben forgatta a Körhintát a pályakezdő Törőcsik Marival Fábri Zoltán rendezésében. A hirtelen jött sikert nehezen dolgozta fel, s műveltségbeli hiányosságai miatt szüntelenül szégyenkezett. Bántotta, hogy egyre több irigye lett és sokan továbbra is felkapaszkodott parasztnak tartották. Nála a kivételes tehetséghez kivételes érzékenység és kishitűség párosult, sajnos nemcsak a színjátszásban, de az önpusztításban is nagyon otthon volt…

Holtomiglan holtodiglan

Valószínűleg igaz lehet Czeizel Endre megállapítása, hogy géniusznak lenni nem áldás, hanem átok, minél tehetségesebb valaki, annál szerencsétlenebb a sorsa (elég ha Latinovits Zoltánra, Sarkadi Imrére vagy Dégi Istvánra gondolunk). Soós Imre a hivatalos kommunikáció szerint 1957. június 20-án, 27 éves korában „öngyilkosságot követett el, másodmagával, feleségével, egykori idegorvosával” – néhány héttel a házasságkötésüket követően.

A Hubay-drámát először az 1970-es Kaposvári Színházi Fesztiválon mutatták be, közel fél évszázaddal később pedig Gemza Péter álmodta újra színpadra.

Szenvedélyes, de kudarcra ítélt

A darabválasztás jól illeszkedik a jubileumi évad koncepciójába és méltó emléket állít a debreceni kötődésű művésznek. Egy elmegyógyintézet várótermében fellépésre készül két – elsősorban paraszti származása miatt kispadra kényszerített – színész Máté (Kiss Gergely Máté) és Margit (Szakács Hajnalka). Az intézmény távolságtartó adjunktusa Ákos (Vranyecz Artúr) becsmérlő kijelentéseivel folyamatosan csak erősíti (a Soós személyével azonosítható) Máté kisebbségi komplexusát, míg kollégája, s egyben partnere, Éva (Zeck Juli) érdeklődését határozottan felkelti az egzaltált fiatalember. Szenvedélyes, – részben a köztük lévő társadalmi különbségek miatt – azonban eleve kudarcra ítélt kapcsolatba bonyolódik egymással az alkoholproblémákkal és identitászavarral küszködő színész és a holokausztot túlélő, ám lelkében mély sebeket őrző zsidó orvosnő.

Éva naivan azt gondolja, ő lesz a férfi szenvedélye az alkohol helyett és szerelmével, szeretetével kigyógyítja őt függőségéből. Máté viszont nem találja a helyét a világban, („Hogy kerültem én ide?”) mindenhol idegennek, kitaszítottnak érzi magát és csak az ital nyújt pillanatnyi megnyugvást számára. Ákos közömbösen fogadja a hírt, hogy a több nyelven beszélő, diplomás párja egy tanulatlan „elmebetegre” cserélte le őt.

„Műveltséget nem tudott szerezni, így szert tett egy művelt nőre” – kommentálta ironikusan a történteket. A zárt osztály egyik lakója, a szintén művész Valér (Téri Sándor) azonnal felismeri Mátéban a színészóriást, támogatja is a fiatalokat azzal, hogy műterem-lakását rendelkezésükre bocsájtja, ugyanakkor megjósolja az elkerülhetetlen tragédiát.

Gemza Péter olvasatában a második felvonásban különös módon halottként tér vissza Máté és Éva. Salgóné, a házmesterné (Ráckevei Anna) visszaemlékezése során elevenedik meg életük utolsó éjszakája.

Semmi sem „lógott ki”

Az előadás erősen a színészekre, a szerepmegformálásra épült, melyben sokat segített az ötletesen kialakított játéktér. Debreczeni Borbála egyszerű díszlete jól szolgálta és követte a színpadi eseményeket, helyszíneket, kis átalakítással az elmegyógyintézeti váróterem Valér bútorozott szobájává, majd kiégett lakássá változott. Nagy kihívás egy színész számára egy stúdiószínházi előadás, ahol pár méteres távolságból minden látszik: az esetleges póz, az önátadás vagy akár az erőlködés. Kiss Gergely Máté teljesen azonosul az önbecsülésében sérült, lecsúszott, alkoholista Máté figurájával, egy pillanatra sem marad kívül; tökéletesen megtalálta ez a szerep!

Zeck Juli nagy ívű játékkal lepett meg bennünket, a szívével harcoló racionális nőből csodálatosan változik át a nőiességét, vágyait nyíltan felvállaló szerelmes asszonnyá. Emlékezetes és megható pillanata az estnek a Szakács Hajnalkával való párviadala, ahol lehull a lepel a két különböző családból származó nő múltjáról.

Ráckevei Anna és Téri Sándor olyan természetesek a színpadon, mintha nem is tanult szerepet játszanának, mintha egyszerűen csak benne élnének a darab atmoszférájában. Vranyec Artúr összeszedett, visszafogott játékával kiváló partnernek bizonyult ugyanúgy, mint Csikos Sándor (Öreg) a zárt osztály „régi bútordarabjaként” és Varga Balázs (Miklós) Máté öccseként.

Ez az izgalmas, elgondolkodtató előadás is igazolja a mondást: aki dudás akart lenni, pokolra kell annak menni.

- Hassó Adrienn -