Olvasói levél: Görgey Artúr emlékére

Debrecen - Száz éve (1916. május 21-én) hunyt el a szabadságharc leghitelesebb személyisége, akit – a történelmünk félremagyarázói – megakadályoztak abban, hogy elfoglalhassa a nemzeti panteonban őt megillető helyet. Mindez főleg annak a Kossuthnak köszönhető, aki sohasem élte meg a lőporos-halálhörgéses csataterek vérfagyasztó légkörét; de azoknak is, akik mindmáig nem táplálkoznak nemzetünk tiszta történelmi forrásaiból.

Az igazsághoz tartozik az, hogy a két említett „főszereplő” viszonya sohasem volt felhőtlen: [Kossuth sok esetben rosszallását fejezte ki a tábornok tevékenységét illetően; kivitelezhetetlen haditervekkel állt elő – ilyenkor nyilatkozta: „Én az összes magyar seregek parancsnokságát Görgey kezébe nem adom soha” (1849. március 8.).

A válasz sem maradt el: „… hogyha máskor oly fontos dolgot tenni akar, előbb legyen szíves velem közölje!”] 1849. augusztus 9-én Dembinskyék, végzetes és érthetetlen hibákat követve el, vereséget szenvedtek Temesvárnál.

Az utánpótlás olyannyira megszűnt, hogy a gyalogságnak másfél lőszere maradt puskánként. Görgey – miután a 80 tagú haditanács is meghozta döntését – a kisebbik rosszat választotta: minden felelősséget magára vállalva, a tábornok arra gondolt, arra számított, hogy a „győztesek!” őt végzik majd ki. A valóságban azonban az történt, hogy az oroszok „hálából?!”, amiért őket ismerte el legyőzőiként, kieszközölték az életben maradását; de a presztízsvesztett, elvakult Habsburg-udvar magyarellenes kegyetlen megtorlásait nem lehetett elkerülni. (október 6-a). Kossuth, a dicső szónok – annak ellenére, hogy még „itthon” 1849. augusztus 11-én így nyilatkozott: „A szerencsétlen harcok után, amelyekkel Isten a legközelebbi napokban meglátogatta a nemzetet, nincs több remény, hogy az egyesült osztrák és orosz nagyhatalmasságok ellen az önvédelem harcát siker reményével folytathassuk” – 1849. szeptember 12-én Vidinben, miután prédaként magára hagyta a kiszolgáltatott Magyarországot, így fogalmazott: „Szegény, szerencsétlen hazánk… elesett nem ellenségeinek ereje, hanem árulás, s alávalóság által… Görgeyt felemeltem a porból (!), hogy magának örök dicsőséget, hazájának szabadságot szerezzen… és ő a hazának hóhérjává lőn.”

Az ország „dicső” uralkodója mindent megtett a magyarok ellen: nemcsak a „belső” nemzetiségeket felheccelve, szövetségessé téve, kihasználva; de a kegyetlen bosszú is fűtötte, amiért Magyarország a cári túlerő előtt (amit Ausztria kért!) tette le a fegyvert.

Görgey Artúr az 1870-es évektől – a börtönből való szabadulása után – hazájában tevékenykedett haláláig.

A történelmi igazság megismerése segíthet akár a jelenünk túlélésében is.

- Hutzler Vilmos, Debrecen -