Inspirálta a debreceni közeg a román színház ikonját

Debrecen - „Előadásunk azt hivatott bizonyítani, hogy valójában tér és idő nem létezik.” Interjú Anca Bradu rendezővel.

Anca Bradu 2014-ben rendezte az Antigonét a Csokonai Színházban, idén Virginia Woolf Orlando című regényét állítja színpadra. Az adaptációt ő maga készítette, Adorján Beáta dramaturg pedig az eredeti angol, illetve az új, Antoaneta Ralian által készített román irat felhasználásával újrafordította a monodráma szövegkönyvét. A tavalyi Magyar Színházak XXVII. Kisvárdai Fesztiváljának fődíját a nagyváradi Szigligeti Színház A mi osztályunk című előadása kapta Anca Bradu rendezésében. A román színház ikonikus alakjával a próbák között beszélgettünk.

Két éve rendeztél Debrecenben. Milyen érzés ide visszajönni?

Anca Bradu: Kevés olyan színház van, ahol már dolgoztam, és ahová utána szerettem volna visszamenni. Debrecen, az itteni tapasztalat, fontos szerepet töltött be művészi életrajzomban. Magas szakmai színvonalon dolgozó színészeket találtam, illetve olyan embereket, akik rendkívül elhivatottak a színház iránt. Ez nagyon inspirált. Hosszas beszélgetések, szövegkeresgélések, és lehetséges szereposztások megvitatása után jutottunk Péterrel (Gemza Péter művészeti vezető – a szerk.) arra a következtetésre, hogy kipróbáljuk ezt a mindkettőnk számára újszerű tapasztalatot, hogy adaptáljuk a Woolf-regényt.

Miben áll az újszerűség?

Anca Bradu: Rendeztem már monodrámát, de egy regényből kiindulva eljutni egy előadásig, ilyen teljes utat még nem jártam be. Ez egy új kihívás. Amikor megkértek, hogy egyezzek bele ebbe a projektbe, csak a regényt ismertem, és annak lehetőségeit. Később ismertem meg a színésznőt, Sárközi-Nagy Ilonát. Úgy éreztem, illik rá ez a szerep, melyben tulajdonképpen két nemet, két arcot kell megtestesítenie, legalább kétféle állapotot kell megmutatnia, nevezetesen egy fiúét és egy nőét.

Beszélnél az adaptációról? Hogy történt ez az Orlando esetében?

Anca Bradu: Monodráma lévén egy színésznőre kell szorítkozni, az ő hangjára, testére, érzékenységére, valamint egy meglehetősen intim környezetre, a stúdiószínház terére. Úgy igyekeztem, hogy az adaptáció tartalmazza a képekben igen gazdag regény összes fejezetét, az összes fontos kapcsolatot Orlando életéből, és mindazon (lelki)állapotokat, melyeken keresztülmegy ez a képzeletbeli életrajz. A fejezetek láncolatának jelentése egy költői jelentés. Szerintem az utolsó fejezet egyik monológjában található az előadás kulcsa, egyfajta menekülés egy képzeletbeli világba, amelyben a szereplő szelleme több testbe is belebújhat, és valóban téren és időn kívül élhet. Ez lenne tehát az előadás lényege, de úgy hiszem, hogy a regényé is.

Van kedvenc részed a regényből, amit nem tudtál beletenni a színpadi szövegbe?

Anca Bradu: A szövegbe az összes kedvenc pillanatomat beletehettem. Azt is meg kell említenem, hogy egy magasan képzett tervezővel, Mihai Păcurarral dolgozom, aki nagyon tehetséges a videoművészetben. Az előadásnak lesz egy általa tervezett képi síkja, amely a szürreális jelentések megértését fogja elősegíteni.

Említetted, hogy kihívás Orlandót színpadra alkalmazni. Miben áll a provokáció?

Anca Bradu: A regény egy remekmű. A legnagyobb kihívás, hogy az előadás, de legalább annak intellektualitása, költőisége legyen a regény érzelmi intenzitásához mérhető. Nem színházi kihívásként tekintek rá. Ami sokkolt, az a folyékonyság, vagyis annak a lehetősége, hogy így utazzunk gondolatban, képzeletbeli időben és térben. Egyik mondatról a másikra megváltozik a világ, az állapotok. Arra gondoltam, hogy ha a színház egy képzeletbeli utazás, akkor ez a regény lesz a jármű, mellyel átszelhetjük a teret és az időt. Remélem, hogy ez az előadás egy határtalan utazás lesz, melyben bátran képzelhetjük, hogy bonyolultak vagyunk. Legyen bátorságunk hinni abban, hogy összetettek és bonyolultak vagyunk!

HBN