Epilógus

Leginkább a mozdulat bája simul hozzá a vasárnapi esték élményéhez. Vajk még amolyan István előtti lendülettel tárja szét a karját, s üdvözült őszinteséggel kiáltja világgá: Magyarország, szeretlek! Boda István írása.

A rítus majdnem felemelő, majdnem megható. Költőinkből szokta kicsalni az ihlet eme vallomást, de elragadtatásuk fénye mellett látszik arcuk árnyéka is a haza sorsán tűnődve. Ezúttal persze egészen másról van szó. Játékról. Olyan ajánlatról, amely önmaga örömén túl mások érzelmére is hatással akar lenni. S legtöbbször sikerrel. Igaz, a dicsekvés pátosza tompítja a lelkesedés fortissimóját. Az amerikai „dialektusra” emlékeztető fordulat fakít valamit a vallomás hatásán. Mobilon, személyesen, távolból, közelről, reggel, este a búcsúzkodásnak, az elköszönésnek ez a végszava: szeretlek, sőt a gyilkos is áldozatának ezzel köti nyakára a hurkot, miközben zsebében már ott a pisztoly, hogy így nyomatékosítsa hazugsága csattanóját. Ám, mi itt vagyunk ezen a „kis földdarabon”, s őszintén zengjük ki akár egy populáris műsor mottójaként is, hogy Magyarország, szeretlek! „Mint anyját a gyermek, mint mélyüket a hallgatag vermek” – folytathatnám, de ennek a köznapi ódának – az ünnep-este ellenére is – saját formája van, s rendszeresen ismétlődő dramaturgiája. Vannak a pirosak, és vannak a zöldek. Vannak a csapatkapitányok, akik hétről hétre hozzák a maguk meglepetés embereit. Színészeket, sportolókat, híreseket, kevésbé híreseket, akiket aztán Jakupcsek Gabriella egyfelől, Csiszár Jenő meg másfelől emel az egekbe, s ajánl a nézők kegyeibe. Sajátos jellemrajzokkal ékesítik fel játszótársaikat, jelzőik szapora túlzásait sem érezzük bántónak, avagy, urambocsá’, sértőnek. Az érintettek helyén kezelik eme hozsannákat és a műfajban rátermettebbek ironikus gesztusaikkal, ötleteikkel még magyarázzák is a helyzetet. Viadalról lévén szó, a szenvedély azonban elébb-utóbb felszítja önmagát. Győzni akar egyik is, győzni akar a másik is. S teljesítményről lévén szó, az összműködés öröme a csapatokat segítő „drukkerek” hangulatát is jócskán befolyásolja. Ez a tetszésnyilvánítás örömében éppúgy megnyilvánul, mint az egyes feladatok gyors és helyes megfejtésében. Meg például abban, hogy kvízjátékunk valamikori emlékét passzítva a küzdelem jelen idejéhez – mennyit lép egy veréb egy év alatt?, s majd a számrengeteg ajánlatai fölött összekacsintva rákacagjuk: egyet se, mert ez a madár ugrik. S effajta képtelenségek jócskán akadnak az új és új változatokban. Nem véletlenül alakítja a végjátékot – s így az eredményt is – a „hordó” döntnöksége. Aki jobban tippel, fél siker, a nagyobb szám eleve a hozzáadott érték. Bár a hangulat tetőpontját mégiscsak a „Ketyegő” és Daniele magánszáma jelentik. Az első a tűzijáték váratlan füst- és papírszilánkjaival, a második meg sűrű nyögdécseléseivel és hamisra srófolt dallamrejtvényeivel. Amúgy a dalfelismerésnek túlzott a jelentősége, arról nem is beszélve, hogy a masculin csapatkapitány ebben verhetetlen. Úgy működik, mint egy lexikon, ami, ha nem is az elfogult hazaszeretetnek, de a műfaj iránti rajongásnak mindenkori bizonyítéka. Hogy miben felelne meg némileg kihallhatóbban a játék mottójának ez a habkönnyű képernyőmutatvány? Talán abban, ha itt-ott bele lehetne csempészni olyan metaforát, mint „haza a magasban”, vagy abban, amivel ugyancsak eme szerző vallomása bátorít bennünket: „Ez a hazám. Megnézem újra, ez. – Kicsit kopott, ám mégis az enyém…” S annyira, hogy még csak licitálnom se kell rá!

- Boda István -