"Eltűnt a mocsár, amelybe a hamvakat szórták és fű nőtt"

Debrecen - Amikor 59 év után visszatért Auschwitzba, azt érezte, korábban soha nem járt ott. Interjú Fahidi Éva holokauszt-túlélővel.A szenvedést és a megaláztatást nem lehet, és nem akarom elfelejteni - írja életrajzi könyvében. Hatvan évig viszont egyáltalán nem beszélt az Auschwitzban történtekről. Mi kellett ahhoz, hogy évtizedek után megtörje a csendet?

Fahidi Éva: Mindenek előtt el kellett telnie közel hatvan évnek. A túlélők nagyon hosszú ideig nem beszéltek, a szörnyűséges dolgokra ugyanis nem szeretünk emlékezni. Egyszer egy nap mégiscsak arra ébredtem, hogy elmúlt hatvan év és ha egyáltalán akarok róla beszélni, márpedig mindig is akartam, akkor el kell kezdenem. Korábban a rokonoknak sem szóltam semmit az Auschwitzban történtekről. Biztosan kérdeztek róla, de nem beszéltem, így működik az emberi lélek. Amikor pedig belekerül ebbe a korba, akkor muszáj, ilyenkor már könnyebbség beszélni róla. Ugyanakkor hatvan évig sikerült gondosan elnyomni magamban az emlékeket. Nem is tudok rá visszaemlékezni, hogy a hosszú évtizedek alatt gondoltam-e Auschwitzra, ma viszont már naponta többször is.

Hat hetet töltött Auschwitzban 1944 júliusától. Debrecenben boldog gyermekként élt, egészen a deportálásig. Hogyan változott a személyisége az ott töltött idő alatt?

Fahidi Éva: Azidáig egy elkényeztetett gyerek életét éltem és ott tudatosult bennem, hogy már nincs kinek gyereknek lenni. A huszadik születésnapomra élénken emlékszem, egy marhavagonban ültem és utaztam haza Németországból Debrecenbe. Nem volt egy ember sem a Földön, aki tudta volna, hogy aznap ünneplem a születésnapom.

Megfordult a fejében, hogy esetleg soha nem tér onnan haza?

Fahidi Éva: Soha nem jutott eszembe, hogy meghalok. A többiekkel is folyton arról beszéltünk, hogy másnap hazajövünk és visszamegyünk az iskolába tanulni. Arról, hogy mindent ott folytatunk, ahol abbahagytuk, hogy várnak minket a szüleink, pedig egészen pontosan tudtuk, hogy nem vár minket senki, mert már rég halottak, de muszáj volt valamiben hinni.

Az ott töltött idő alatt rengeteg szörnyűséget látott és ment azokon keresztül. Mégis azt kérdezem van-e olyan pillanat, amire szívesen gondol vissza?

Fahidi Éva: A rettenetesen mély összetartozás, annak az érzése, hogy felelősek vagyunk egymásért. Egymásban tartottuk a lelket. Ha nincs az a közösség, az a pótcsalád, nem tudom, mi történt volna. Ezt leszámítva viszont nincs olyan, amire szívesen emlékezem.

Milyen körülmények között tudta meg, hogy hazatérhet, illetve hova vezetett az első útja?

Fahidi Éva: Margburg környékén ért minket a hír, hogy hazatérhetünk, de ez egy nagyon hosszas folyamat eredménye volt. Emlékszem, amikor szabadok lettünk és sétáltunk az utcán, többször megálltunk, hátrafordultunk és néztük, hogy nincs-e mögöttünk az őr a kutyájával. Hihetetlen az az érzés, amikor senki nincs az ember nyomában. Rögtön rohantam haza, korábban a Szoboszlói út 3. szám alatt működött a fatelepünk, a 15. szám alatt pedig a házunk állt, de a történtek után nem lehetett megismerni az otthonunkat. Soha többet az életben nem megyek vissza oda.

Mit érzett, amikor meglátta, hogy már nincs otthona?

Fahidi Éva: Kérdésben a felelet. Az volt az érzésem, ami maradt a házból, ahhoz nekem már semmi közöm. Olyan, mintha leégett volna, vagy egyszerűen eltörölték volna a Föld színéről.

59 év elteltével visszautazott Auschwitzba. Mi változott?

Fahidi Éva: Azt éreztem, hogy soha nem jártam ott. Egyáltalán nem hasonlított arra a helyre, ahova engem vittek. Hatvan év alatt megnőnek a fák, eltűnnek az utak, mert benövi a fű. Egyáltalán fű nő. Auschwitz Birkenauban nem volt fű, mert olyan sokan voltunk, hogy letapostuk. A mocsarat pedig, amelybe egykor a hamvakat szórták lecsapolták. Ma már nyoma sincs.

Mit érez, amikor a holokauszt tagadásával találkozik?

Fahidi Éva: Mint mindenen, a történelmen is sokat lehet hamisítani, de attól az még azt még nem lehet, meg nem történtté tenni. Nem tudok mit kezdeni azokkal, akik megtagadják a holokausztot.

- Szilágyi Magdolna -