„Emlékszem a röpülés boldogságára”

Debrecen - A „Színészkirály” a Csokonai Színházról a Sírás után: Latinovits című filmben.

„Milyen is volt a debreceni színház, az a furcsa és rejtélyes sziget, annyi rágalom, pletyka, szitok és csillogás helye Csokonai és Móricz városában. Furcsa, nagy család. Céh, kisiparosok öntörvényű közössége. Műhely, szentély. Százéves színház és falaiban mint a szú rágnak elröppent dalok, elsüllyedt szavak, híres tirádák, régen kihunytak a gyertyák és a reflektorok. Poros babérkoszorúk, fonnyadozó szalagok, régi sikerek foszlányai, agancsos ruhafogasok, elkoptatott márvány intarzia, ledörzsölt falak, szaggatott tapétamaradványok, festett arcok, reliefek, öreg csipkék, maszkok, mosolyok falakba rakva, öreg Déva vára, ahol már az új vakolat is meséket tud mondani a múltból. Ez a vár, amit be kell venni” – hangzik Latinovits Zoltán monológja a Sírás után: Latinovits című dokumentumfilmben.

A halála után 25 évvel készült alkotásban a debreceni teátrumban két részletben közel 5 évet eltöltő színész hangját halljuk, arcát látjuk, amint álmairól, mesterségéről, színházról, szerelemről, életről, halálról beszél.

Meddig tartott a harag?

„Itt nem használ semmi, nem segít senki. Egyedül állok majd annyi fölényes bíráló tekintet lézersugarában. Mennyire féltem a vizsgáktól, mennyire féltem a versenyektől! Itt minden este vizsgázni kell emberségből, őszinteségből, minden este le kell vetkőzni, nem segít a hazugság, a rutin, a ravaszkodás – meztelen lélekkel játszunk.

Hölgyeim, uraim, csak tessék, tessék, elvtársak… ilyen vagyok, ilyen, ilyenek vagyunk, ilyenek voltak a színészek, a nemzet napszámosai.

A színházzal átellenben a színészház és a színészklub, a felejthetetlen klub. Az egész társulat ide járt enni, inni, pihenni, beszélgetni, kártyázni, sakkozni, tervezni, dolgozni. A sok magányos élet itt találkozott déltől éjjelig. Összetartoztunk. Ismertük, becsültük és szerettük egymást. Aki elesett, fölemeltük, ha elestem, fölemeltek. Aki elbízta magát, helyrelöktük, ha elbíztam magamat, helyrehúztak. Itt mindent tudás, szeretet és humor irányított, önbizalmunkat az együvé tartozás emelte.

Pontosan tudtuk még akkor a személyes névmásokat is. Én, te, ő, mi, ti, ők. A jelentésüket is tudtuk még, azt is, hogy kire, melyik vonatkozik. Tudtuk a névmások vonzatait is, helyüket is a mondatban, viszonyaikat és viszonylataikat is. Voltak viták gátszakadásig, örök harag, javíthatatlan barom, vérre ment itt minden, hiszen rólunk volt szó. Meddig tartott a harag? A másnapi vacsoráig, de legfeljebb egy hónapig. A debreceni Csokonai Színház volt az utolsó hely, ahol színházi közösségben éltünk. Emlékszem a röpülés boldogságára, hiszem, hogy a szárnyaim újra nőnek” – zárul a cívis éveket felidéző részlet.

HBN