"Nem versenytáncosokat képzünk, átlagembereket, akik munka után lógó orral, feszültségekkel telve érkeznek"

Debrecen - Itt tudják, a két lépés előre, egy hátra nem visszaesés, hanem csacsacsa.

– Amint kezdtük élvezni az összehangolt mozdulatokat, lecsapta valaki a kezemről táncpáromat, de cserébe kaptam egy másikat. Alighogy felismertük a másik ritmusát, már továbbpördült az új párom is – így élte meg első találkozását a salsával Magyar László, aki egy évtizede alapított Debrecenben tánc­iskolát. „Csak kapkodtam a fejem, és közben élvezetem a felszabadult karibi hangulatot a szórakozóhelyen.” Olyannyira, hogy egy hónap múlva egy budapesti táncteremben igyekezett elsajátítani a pasos basest, azaz az alaplépéseket éppen attól a kubai házaspártól, akik a korábbi esten vezették a körtáncot (ruedát), s akiknek jeleire néhány figura után párcserével pezsdült a parkett.

Hogyan éri el – kérdem meglepve –, hogy távolságtartó jelenünkben, amikor nehézséget okoz olykor még a hozzánk közel állók megölelése is vagy idegenek megérintése, a táncórákon frusztrációmentesen nyújtja kezét egymásnak közel harminc, kezdetben ismeretlen ember? – Humorral – vágja rá. Ezt az egykori fizikatanáromtól tanultam, ő remekül bánt a diákjaival, kivel-kivel épp olyan hangnemet ütött meg, amilyenre szüksége volt. Az esti gimnáziumban csoporttársaimmal együtt hosszú munkaórák után, fáradtan érkeztünk, de nyomban feléledtünk, amint oktatónk elsütött egy jó poént. Ő csak az érettségim napján tudta meg, hogy a nyíregyházi munka mellett, ugyanitt táncórákat tartok és a fővárosba járok tanári képzésre. Megkérdezte, hányféle táncot tudok, mire én így feleltem: most körülbelül húszat, de még legalább ennyi van, amit nem. Gratulált, de nem az eredményeimhez, hanem ahhoz, hogy ilyen fiatalon felmérem, mennyi mindent nem tudok még. Életre szóló útmutatás ez nekem – mondta Magyar László, akit több ilyen jelentőségteljes mondat segített azzá válni, aki, és ma már ő mondhatja el magáról, hogy a tánctanfolyamokkal sokakat lendített át élete egy-egy mélypontján.

Táncba hív az élet

– Utólag gyakorta kiderül, hogy épp bonyodalmas léthelyzetben találtak ránk a tanulóink, és az itt tapasztalt családias hangulat, a jókedv és a felszabaduló energia töltötte fel őket annyira, hogy lépést tudjanak tenni a jövőjük felé – mondta az iskolavezető. – Nem versenytáncosokat képzünk, átlagembereket, akik munka után lógó orral, feszültségekkel telve érkeznek, és este kilenc órakor feldobva távoznak. Óhatatlanul kibukik az emberekből a magánéletük egy-egy részlete, miután negyed éven át, heti több alkalommal órákat töltünk együtt, nem beszélve a különböző szórakozóhelyeken szervezett kötetlen salsaestekről, gyakorlórendezvényekről, kurzuszáró alkalmakról, nyári közös főzőversenyekről, balatoni táborról. Ráadásul azt tapasztalom, hogy könnyen megnyílnak beszélgetőpartnereim, a tánc bizalmi kérdés, így vélhetően az oktatóban is könnyebben bíznak a csoport tagjai. Egy ismerősöm, akkor kezdett táncolni, amikor szó szerint elszökött a férjétől, majd a kurzuson találta meg élete párját, ma már közös gyermekükkel élnek boldogan. Volt olyan évünk, hogy tíz esküvőn mondták ki a boldogítót olyanok, akiknek a táncórán fonódott egybe a sorsuk – válaszolja meglágyult arcvonásokkal, kérdésemre, hogy mire a legbüszkébb.

Egy évtizednyi debreceni élmény és történet áll Magyar László mögött, de hiába érdeklődöm, hogy mit fog mondani összegzésként az ezt megünneplő nagyszabású, bárki számára nyitott jubileumi bálon, a hét végén. – El sem tudom még képzelni, a csapattagok azt kérték, hogy rövid legyek – zárja nevetve.

HBN–HABE

Névjegy