Egy kihalt szakma élő mesterei között jártunk

Debrecen - Egy osztálytalálkozóból sarjadt és nőtt ritkaságszámba menő eseménnyé.

Ötödször gyűltek össze a klasszikus nyomdászszakma nyugalmazott vagy még ma is aktív képviselői Debrecenben a nemzeti ünnep estéjén, hogy folytatva a 2011-ben kezdett találkozóik sorát egy vacsora keretében figyelmet szenteljenek egymásnak és erőt merítsenek közös élményeik tárházából az eljövő hétköznapokra.

A professzionális nyomdászat halott, de a mesterek még itt élnek köztünk, és társaságukban lenni valóságos időutazás. A nyolcvan-száz embert megmozgató randevúk, amelyek sorában ez a mostani a Viktória Étteremben már az ötödik volt, osztálytalálkozókból sarjadva nőttek ritkaságszámba menő eseménnyé.

Szászi Gerzsonné nyugdíjas kézi szedő mondta el annak idején a Naplónak, hogy azok a kézi szedők és gépmesterek, akik vele egy osztályba jártak, és 1963-ban végeztek, korábban is tartották a kapcsolatot és rendszeresen szerveztek találkozókat. E találkozókról mások is értesültek, és egyre többen kérdezték, hogy nem csatlakozhatnának-e hozzájuk. Így jött az ötlet, hogy nyomdásztalálkozóvá kellene bővíteni az alkalmat.

Műveltséget adott

A kezdeményezés komoly visszhangra talált mind Debrecenben, mind a városon kívül. Ezúttal is jöttek Budapestről, Üllőről, Nyíregyházáról, Kiskunlacházáról és még ki tudja, hány helyről. A találkozóknak az az egyik fontos üzenete, hogy a nyomdászok idős korukban sem tétlenkednek, feltalálják magukat a változó időben, és ha úgy hozza a sors, más foglalkozások felé fordulva akár külföldön is képesek munkát vállalni, vagy saját nyomdát, kiadót alapítva itthon, a versenyszférában állnak helyt és vívnak ki elismerést. Nincs ebben semmi meglepő. Ők azok, akik a második nagy háborút követő fél évszázadban életet adtak az írott betűnek, akik könyvet, folyóiratot, napi- és hetilapokat nyomtatva munkájuk folyamán egy sajátos foglalkozási „ártalom” alanyaiként a propagandaszövegektől a Bibliáig mindent, de mindent elolvastak, akik az ólom- és festékgőzzel s a papír porával együtt millió hírt, megannyi dajkamesét szívtak magukba, s átlag feletti tájékozottságuk révén egyedi műveltségű polgárokká váltak.

Erdélyi Sándor nyugalmazott színnyomógép-mester 1948-ban, a nyomdák második világháborút követő államosítása előtt jegyezte el magát a szakmával, miután a Református Kollégiumban elvégezte a négy polgárit. Négy évre szerződtették, mert akkoriban négy év volt a nyomdásztanulmányok ideje, de ő két év alatt elsajátította a szakmát, beleértve azt a fél esztendőt is, amikor Pesten járt iskolába. Debrecenben akkor az Ipariskola adott helyet az ipari tanulók elméleti oktatásának, ott tanulták a nyomdászok is a közismereti tárgyakat hetente kétszer „együtt a kárpitosokkal, pékekkel, szabókkal – 25-30 fős osztályokban”. A hét többi napját üzemben, a mesterek mellett kellett eltölteniük.

– A nyomdászat abban az időben jól menő szakma volt, és ahhoz, hogy oda valaki bekerülhessen, kellett egy kis ismeretség, de rátermettség is, mert aki idétlenke volt, azt eltanácsolták – mondja a gépmester, aki az 1951. évi szakmunkásvizsgáját később mestervizsgával koronázta meg, és nyugdíjazásáig az Alföldi Nyomda magasnyomó-részlegét vezette.

„Ólmos világból” érkezett

Szakál László kézi szedő, aki több mint tíz esztendeje szintén nyugdíjas, a klasszikus nyomdászszakma talán legkülönösebb sorsú nemzedékének képviselője. Egyike azoknak, akik még az „ólmos világban” sajátították el és művelték magas színvonalon a mesterséget, meg kellett azonban élniük a szakmájuk kihalását, és meg kellett birkózniuk a számítógép fémjelezte technológiaváltással is. Az Alföldi Nyomdában kezdte, ott húzott le 25 évet, munkás életének következő, két évtizedes szakaszában viszont már a Hajdú-bihari Naplót „tördelte”, az újság tördelőszerkesztőjeként dolgozva felelt az új kihívásokra. Tegyük hozzá nyomban: nem „csak” a nyomdászokra jellemző emberi tartással és kifogástalan szakmai alázattal, de teljes sikerrel.

– Ötvenévesen kellett megtanulnom a számítástechnikát, de imádtam a szakmám, és ez erőt adott a hatalmas váltáshoz. Éjjel-nappal bent voltam, dolgoztam, és így is három év kellett hozzá, hogy ismét olyan felszabadult legyek munka közben, mint korábban, és érezhessem, nincs már bennem az a nagy feszültség” – emeli ki személyes emlékeit a húsz-huszonöt évvel ezelőtti történetből. A jelen más, az már a családról szól, a gyerekekről, az unokákról, a dombostanyai kertjükről… – A kertet ne hagyd ki! – köti a lelkemre –, mert az, amikor rendbe teszem, és visszaköszönnek a fák, csodálatos!

Sokat tudhat egy klasszikus nyomdász mai „magányosságáról” Szabó Sándor, a Center-Print Nyomda Kft. ügyvezető tulajdonosa is, miután egyedül ő mondhatja magáról a saját nyomdája alkalmazotti stábjában, hogy végigjárta azt a hagyományos nyomdászatot, amelyben még az ólombetűk domináltak. – Rajtam kívül más miköztünk nem is dolgozott ólommal – mondja.

Önállóan a piacon

Érthető tehát a kötődése a nyomdai folyamat egészét áttekinteni képes univerzálisok utolsó generációihoz. Az Alföldi Nyomdában volt inas, és mint kézi szedő épp azt a szakmát tanulta, amely elsőként vált áldozatává a technológiaváltásnak. Ahogy ő fogalmaz, „legelőször a kézi szedő szakmát tette taccsra a számítógép”. 1985-ben ment el a Kinizsibe, ahol akkoriban kezdték erőteljesen keresni az új technológia útját, s lett nyomdavezető, amikor ott már nem volt ólombetű. – 1992-ben döntöttem úgy, hogy megpróbálom önállóan folytatni. Eleinte másod- vagy harmadmagammal vittük a céget, majd egyre többen lettünk. Megtaláltuk a helyünket a piacon, és ma ott tartunk, hogy egy bizonyos területen, a színes kiadványok, katalógusok, prospektusok terén meghatározónak érzem magunkat ebben a városban.

A kérdésre pedig, hogy mégis mi rejlik a szimpatikus ragaszkodása mélyén, mi készteti arra, hogy évről-évre még színes emlékeztetőt is készíttessen nyomdájában erről az eseményről, azt válaszolja: „Tizennégy éves koromban mentem az Alföldi Nyomdába, és harmincöt évesen jöttem el. Ott voltam fiatal egy azóta kihalt szakma mesterei között. Ezt nem lehet elfelejteni.”

HBN–Gulyás Imre