A színházról és az anyaságról beszélgettünk Gubás Gabival

Debrecen - „A művészet lámpás, amivel az ember megért valamit az életből.”

„Jó ideig biciklibelsőben éltem. Sok minden hamarabb történt meg velem a színpadon, mint a valóságban, korábban szültem és mentem férjhez a deszkákon. Versekben is megéltem érzéseket. Az én alkatomhoz talán ez a biztonságosabb tapasztalás illik. Ma már másként töltöm meg a szerepeim, türelmes voltam, és utolértem magam, harmóniában vagyok” – mondta Gubás Gabi, akit a Hőstenorban láthatott a Nagyerdei Szabadtéri Színpad közönsége, de haza jött a Pesti Broadway kiállítás megnyitójára is. Ez utóbbin a Kölcsey Központban beszélgettünk vele.

Gyakorta hangsúlyozod, hogy nem törekedtél a sikerre, mégis hamar jött. Mi lehet ennek az oka?

Gubás Gabi: Elég hamar felismertem, hogy erre a pályára szükségem van. Amikor gyermekkoromban anyukám megkérdezte, mi akarok lenni, soroltam: pénztárosnő, óvónő, tanárnő. Végül azzal zártam a listát, hogy inkább színésznő, mert akkor mind lehetek. Aztán elvégeztem az Ady Endre Gimnáziumot, és annyira biztos voltam abban, be kell kerülnöm a színművészeti főiskolára, hogy nem is volt más pályaalternatívám. Az egyre gyűlő aggodalmaskodóknak aztán azt feleltem, hogy egy évet kihúzok virágboltban – addig sem érzem a budapesti rossz levegőt –, aztán újra megpróbálom a felvételit. Elsőre bejutottam, az iskola után rögtön fővárosi színházban debütáltam. Valóban egyenesnek hat a pályám, emellett én tudom, hogy tele volt gyötrelemmel, keserűséggel, küzdéssel, de a végeredményt tekintve egy cél felé tartó volt az idáig vezető út. Ez a cél nem feltétlenül a siker, nekem önismeret és önterápia a színpad.

A hétköznapokban megélteket színre viszed. A szerepeid átlépik az otthonod küszöbét?

Gubás Gabi: Kezdetben óhatatlanul előfordult, de tanulható, gyakorolható ez. Tudatosság és önismeret kérdése, hogy az álmot és a valóságot hogyan tudom különválasztani. Olyan rendszert építettem magamnak, hogy amint lekerül rólam a szerepruha és a smink, benne hagyom a színpadi élethelyzetet, érzéseket. Csak egy örömérzet marad meg, arról, hogy jól megéltem a szerepet és kiadtam azt, amit aznap ki kellett.

Mi a színház feladata ma?

Gubás Gabi: Társadalmi szempontból a művészetnek lámpásként, kapaszkodóként kellene működnie. Akkor teljesíti ezen feladatát, ha az embert szíven üti egy olyan kép, zene vagy alakítás, amivel megért valamit az életből. Számomra a tanítás a fontos a művészetben, amivel felfedezünk és megértünk. Legyen tükör, amiben szembenézhetünk magunkkal. Nekem minden szerepem öntesztelés és tükör. Ha ez utóbbit a közönség elé tudom tartani azáltal, hogy én már belenéztem és tisztábban látok, akkor ismerőssé, fogódzóvá válhat másoknak.

Azt nyilatkoztad, hogy a te tükrödet gyakorta eléd tartják a gyermekeid. Mit tanulsz tőlük?

Gubás Gabi: Folyton szembesülök a hibáimmal. A habitusomat jellemző türelmetlenséget, figyelmetlenséget, szórakozottságot bennük felnagyítva észlelem. Főképp a fiam nagy tanítóm, a személyisége jobban hasonlít az enyémre. Anna lányom pedig a miénktől eltérő gondolkodásával mutat kiutat, megoldásokat. Erről szól az evolúció: találkozik két ember, és születik belőlük egy harmadik, akiről nem tudni, hogy kiből milyen tulajdonságokat hordoz. A párom a másik felem, mi így vagyunk egy egész, és egyszer csak itt van két gyermek, akik részben mi vagyunk más tulajdonságkombinációban. Nagyon sokat tanultam önmagamról az anyaság által.

Azt olvastam, hogy van, aki segítsen eligazodni az anyaság útvesztőjében.

Gubás Gabi: Az ösztönömre hallgatok a legszívesebben. A technikai részben viszont olyan szeretteim a támaszaim, akik megértik, hogy két szerelmem van. A párom és a hivatásom. Egyik sem lehet teljes a másik nélkül. A társam és édesanyja ebben maximálisan támogatnak.

Mi az a gondolat, tanács, amit feltétlenül szeretnél a gyermekeidnek átadni?

Gubás Gabi: Hallgassanak a belső énre, ami mindenkiben megvan. Minél kisebb a gyerek, annál közelebb van ehhez az isteni énhez. Fontos, hogy ne engedjék elfelejtődni. Nekem a játék segít ennek megőrzésében.

Az Anyakanyar (Farkasházi Rékával közösen vezetett „vagány anyák blogja” – a szerk.) öröm és nagy felelősség. Érzed ezeket?

Gubás Gabi: Felemelő érzés, ha meg tudjuk oldani valaki gondját, vagy olyan embereket kapcsolhatunk össze, akik segíthetnek egymásnak. Amikor erre képtelenek vagyunk, az borzasztó. Előbbiből azonban több van, úgyhogy érdemes csinálnunk. Ráadásul mi is sokat kapunk. Nem arról szól, hogy megmondjuk a tutit. Megosztjuk a tapasztalatunkat, de ugyanezt elvárjuk másoktól is, hogy összegyűjthessük a legjobb ötleteket, a már bevált „recepteket” neveléssel, programokkal, egészséggel, receptekkel, játékokkal kapcsolatban. A mesepályázatot például nagyon szerettük. A beküldött történetek közül a legkedvesebbeket felmondtuk adventi naptár szerint. Volt, hogy segítettünk a lefogyásban, és a természetgyógyász párom is sok hasznos tanáccsal látja el az olvasókat.

Interaktív zenés mesejátékkal is gyakorta fellépsz. Mitől jó egy mese?

Gubás Gabi: A jó üzenettől, és ismérve még, hogy leköti a gyerekeket. Ők olyan tiszták, hogy nem fedik el illendőségből, ha nem érdekli őket a történet. A Csigalétra című mese a fiammal való áldott állapotban fogant meg bennem, míg a biomese Annáé. Előbbi hangsúlyozza, hogy nem a cél, hanem az út a fontos, utóbbi pedig az egészséges életmódra tanít. A gyerekeimen látom, hogy elér hozzájuk a játékos, humorosan közvetített üzenet. Szoktam kérdezni tőlük: úgy mostátok meg a fogatokat, ahogyan Puff Ancsi tanította? És már mondják is a sorrendet, közben pedig rockyzunk.

- Horváth Borbála -