A Quimby koncertje előtt elcsíptük Kiss Tibit egy interjúra

Debrecen - A jubiláló banda dalszerzője, énekes-gitárosa, Kiss Tibi megmondja, miért áll meg a legtöbb külföldi zenekar a határon.

„Legyen bármekkora a zenekari siker, semmit nem jelent, ha nem vagy rendben önmagaddal. A legépítőbb örömöt a hétköznapi emberi sikerekben élem meg, például ha megmosolyogtatom bábozással a kisfiam, míg a színpadi népszerűség azért fontos, mert jogot, okot ad a csapat létezésére, munkájára” – kezdte a jövőre 25 éves Quimby frontembere, Kiss Tibor. A csapat csütörtök este lépett fel a Campus Fesztiválon.

Egy friss nyilatkozatodban rácsodálkoztál, mennyire megöregedtetek, de nem tudtam összevetni a felkiáltásod a legutóbbi Campus-koncerten átéltekkel. Miben érzitek az idő múlását?

Kiss Tibor: Valójában nem érezzük, sőt inkább meglepődünk azon, hogy ennyi idő eltelt. Én egyre jobban élvezem, várom a próbákat, a koncerteket. Azt érezzük, hogy a világ egyik legjobb melóhelye a miénk. Ahogy idősödünk, a környezetünkhöz viszonyítva egyre extrémebbnek tűnnek a zenekarral töltött alkalmak. Fiatalként az együtt lógás természetes volt, de ma látjuk a komoly felnőtté vált haverjaink stresszes, fe­szített életvitelét, mi meg itt csörömpölünk, és jól érezzük magunkat.

Mikor és hogyan alkottok?

Kiss Tibor: Mi írjuk be a naptárba az alkotási időszakot. Az év első két hónapjában nem vállalunk koncerteket, ilyenkor kreatív munkákat végzünk, pihenünk. Az utóbbi évek ajándéka az is, hogy a terveink megvalósítását nem a körülmények határozzák meg, hanem mi. Megpróbáljuk kitalálni, hogy mihez lesz kedvünk és így tervezünk. Tudjuk, hány állomást bír el egy ülős turné, utána nagyon vágyunk arra, hogy fölálljunk és izzadjunk. Olyan úton tartjuk a csapatot, hogy az folyton inspiráló legyen számunkra.

A Campus Fesztiválban mi inspirál?

Kiss Tibor: A térség legnagyobb fesztiválja, ráadásul kulturált. Jó az új helyszín, tetszik, hogy kicsit városias, mert napközben is eltölthető az idő. Sok rendezvényen a pusztában nincs menekülési útvonal a kiszáradt fűpor és hőség elől. Bírom itt a nagy fákat, hangulatosak. Mivel korán van a hangbeállás, már előző este elutazunk. Benézünk a fesztiválra, átvesszük a hangulatát és csak csütör­tökön lépünk fel.

Egy évtizede két lábbal álltok a nagyszínpadokon, már megtehetitek, hogy szeressétek a kis rendezvényeket, klubokat. Ez a népszerűség átértékeli a siker fogalmát. Számotokra mi a siker?

Kiss Tibor: Régen is szerettük a kis klubokat, mai napig azt tartom, hogy a könnyű- és a rockzene bölcsői. Ma már megtehetjük, hogy elmenjünk a gázsi ötödéért fellépni, ha szimpatikus egy helyszín, szervező. A siker kétélű. Akkor okoz igazi örömöt, ha belső egyensúllyal párosul. A zenekarral közös produktum mércéje, hogy mennyire működik. Ez a fajta elismerés azért fontos, mert legitimizálja a csapat létezését és a munkánk folytatását. Hossz­ú időn át kellett a zenélés mellett más munkákat végeznünk, hogy ezt csinálhassuk. Ez a népszerűség azért is jó, mert ma már lehet csak a zenekarra koncentrálni. De mint mindenki, mi is hétköznapi emberi sikerekben éljük meg a legépítőbb örömöket. Nekem ilyen, hogy a kisfiam mosolyog a bábozásomon. Siker, ha a környezetemben jól érzi magát. Például most attól, hogy a medencében a felfújható kalózhajóját jó irányba és elég kalandosan tologatom.

A jubileum kapcsán elgondolkodtok azon, hogy meddig érdemes színpadon állni?

Kiss Tibor: Ha az embernek van egy tapintható múltja, abból erőt tud meríteni a jövőre. Eljutottunk arra az időpontra, hogy elgondolkodjunk, meddig csinálható ez jól, megmaradva ugyanazoknak, és megtartva az indíttatást, amiért elkezdtük. A belső emóciókra figyelünk, arra, hogyan vagyunk egymással. Ápolni kell a fát akkor is, amikor már komoly gyökerei vannak. Ha arra koncentrálunk, amiért szeretjük ezt az egészet, akkor ez magától fenntartja a csapat működését és nem kell matematikai zsonglőrködés ahhoz, hogy kitűzzünk egy végdátumot. Az mindenki számára egyértelmű, hogy jó sokáig legyünk így együtt, míg nem válunk nevetségessé, és amíg van bennünk belső késztetés.

A szíveteken viselitek a tehetséges fiatal underground zenészek sorsát. Ha te tervezhetnéd a magyar zenei életet, milyennek álmodnád?

Kiss Tibor: Úgy képzelem, hogy nem zenekarok vannak, hanem egy szervezet vérkeringésének részei. Akkor működik jól, ha minden egyes részletében vannak lehetőségek és irányok. Sokan mondják, hogy támogatni kell a rock’n’roll-t vagy a könnyűzenét, de én még ebben sem vagyok biztos. Elég lenne, ha kevesebbet vennének el tőle. Európában nincs sehol hasonló mértékű áfa, ami nálunk a kulturális termékeket is terheli, miköz­ben a magyar könnyűzene – Kis Grofótól a jazz zenészekig mindent belevéve – nagy összeget invesztál az állami kasszába és semmit sem kap vissza. Nagy segítség lenne, ha klubok infrastrukturális fejlesztését támogatnák, mert akkor nem kellene borzalmasan drágán saját technikát vinni vidékre. Két kezemen meg tudom számolni, hogy hány használható klub van az országban. A 25 év alatt általában az infrastruktúrával küszködtünk. Mindemellett fölöslegesen szórunk el milliárdokat kirakat létesítményekre. El lehet gondolkodni, hogy a legtöbb külföldi zenekar miért áll meg a határon. Szerkezeti átrendezésre volna szükség, arra, hogy a meglévőt ésszerűbben használják fel. Tehetséges emberből sosem volt hiány.

- Horváth Borbála -