2015.06.28. 10:29

Rönkjei közt talált isteni küldetésre a fafaragó művész

Hajdúszoboszló - Barátjának fejfát, emellett adományként egy táblaképet készít most a mester.

Galánfi András fafaragó Tápláló gyökér című kiállítása március 14-től májusba nyúlóan volt látogatható a Pesti Vigadó Galériájának két termében. Óriási áttörés ez: a 150. évfordulóját ünneplő Vigadóban, hazánk legexkluzívabb kiállítótermeiben még sosem mutatkozott be népművész. Galánfit, aki a Magyar Művészeti Akadémia rendes tagja, a népművészet mestere, a kiállításra azzal a céllal kérték fel, hogy összefoglalja alkotói tevékenységét, ami 1970-től napjainkig tart.

– Mit is vihettem én oda az eddigi életemből? Csupán kavicsokat…, nem kis feladat, nem kis felelősség volt – mondta Galánfi András a távolba nézve, miközben kertjében üldögélve – anélkül, hogy azt érezné, mintha már egy lezárt életműről faggatnánk – visszamentünk az időben.

Példaadó szellemiség

– Mindig is példaadó szellemiséget szerettem volna létrehozni, ahogyan a tárlaton is. 400 négyzetmétert, 8 enteriőrt kellett berendeznem, megálmodnom. Most is nagy segítségemre volt a feleségem, Galánfiné Schmidt Teréz szövő iparművész, aki szőtt és varrott tárgyaival átmelegítette a paravánokat. A kiállítást a tanítványokért és a barátokért is meg kellett csinálni – ebben az összekeveredett értékrendű 21. században –, ösztönözve őket arra, hogy az egységes értékrend visz előre, amit csak közösségben, a közösség által és számára lehet létrehozni úgy, hogy e század embereként hozzá tudjunk tenni valamit a gyökérhez. A tárgykultúrát akként megújítani, hogy a tárgyak ne hivalkodásként szolgáljanak, hanem az életet megkönnyítsék – fogalmazott.

A fővárosi kiállításon az alkotó szobrai, faragott bálványai, táblaképei voltak láthatók, külön teremben kaptak helyett a játszótéri és szobai játékok, a vetítőben pedig az általa készített, a hagyományos kézműves mesterségeket bemutató dokumentumfilmek közül válogathatott a látogató. A látványt a művész 30 míves, stílusában a hagyományos népművészettől a modern formatervezésig ívelő széke tette teljessé. Ezekről úgy fogalmaz, régi vágya, de tudja, nem lesz rá ideje: hazánk egyetlen székmúzeumát szerette volna létrehozni belőlük. S mit ad Isten, a nagy vigadóbeli tárlaton a látogatók sorra leültek a kiállított székekre... Volt, aki megrémült, de a fafaragó nyugalomra intett, hiszen ez volt a célja, hogy a tárgyait használják!

A Jóisten keze által

Galánfi András 1945-ben, pedagóguscsaládban született Hajdúszoboszlón. Maga is pedagógusnak készült, elvégezte a debreceni Tanítóképző Főiskolát. Érdeklődése eleinte az előadóművészetek felé fordult, akként számon tartott alkotó ma is. Alapító tagja a Fiatalok Népművészeti Stúdiójának. Mesterségbeli tudását, alkotói hitvallását, a népművészet hagyományainak tiszteletét, a hitelességet adta tovább tanítványinak alkotótáborokban is. 1998-ban Pro Renovanda Cultura Hungariae, 1996-ban Király Zsiga-díjat kapott. 1985-ben lett fafaragó népi iparművész. 1997-ben a népművészet mestere címet kapta faragó tevékenységéért, elsősorban egyedi készítésű rönkbútorai magas színvonalú tervezéséért és kivitelezésért. A fafaragás iránti elkötelezettsége az 1970-es években teljesedett ki. A tokaji alkotótáborban annak indulásakor helye lett. Ott indult el a nomád nemzedékkel, sorsdöntő fordulatnak nevezi. Együtt voltak a képzőművészek, a népművészek, és olyan költők, mint Ratkó József, Nagy László, Csoóri Sándor és Buda Ferenc. Munkásságának fő vonulata a köztéri gyermekjátékok, ülőpadok, bútorok készítése. A hagyományos szerkezeti technikák és formák mellett az ősi rönkbútor készítésével kezdett el foglalkozni. Jól választotta ki az alkalmas formájú farönköket, zsombékokat, melyekből ülőalkalmatosságokat, asztalokat és más bútorokat készített. Meghatározó személyisége, alapítója volt az 1992-ben létrehozott Nádudvari Kézműves Szakiskolának, az iskola művészeti vezetőjeként, igazgatóhelyettesként vonult nyugdíjba 2008-ban. Talán a legbüszkébb arra a turáni ornamentikából készült kompozícióra, hazánk legnagyobb fali plasztikájára, ami a hajdúsámsoni II. Rákóczi Ferenc Általános Iskola dísztermét gyönyörködteti, Matl Péterrel közös munkája.

Kegy, adottság

– Megöregedve már csak a Jóisten segítő kezét látom. Nagyon sokat voltam „egyedül magamban”, sokat gondolkodtam, s rájöttem, hogy a legfontosabb az, hova születtél, miért pont ide, hogy kiválasztott vagy, és mi a kötelességed. Ezt a tudást szeretném a fiatalok számára hagyatékként adni. Hihetetlen kegynek, adottságnak érzem, hogy meg tudom fogalmazni, amit el szeretnék mondani – mesélte.

Amikor megkérdezem, honnan jött egy pedagógus életébe a fafaragás, ki tanította, legyint, mintha azt üzenné, távol áll még a kérdező az igazságtól.

– Nem én találtam meg a fát – mondja. Igaz – ecseteli –, hogy volt egy olyan élménye katonakorában, hogy három napig a terepen felejtették, s kínjában egy kisbicskával farigcsált egy kirobbantott szőlőgyökeret, de ezt a fajta tárgyi formát hiszi, küldetésként kapta, amellyel a saját személyiségének a fejlődését is ki tudta teljesíteni. Tanyasi tanító korában az ősök létformájából egy gyűszűnyit kapott, szolgálati lakását faragott dolgokkal rendezte be, kemencét épített. Fogalma nem volt, hogyan kell, sosem látta, de megcsinálta.

– Negyvenkét év tanítás után kiürültnek éreztem magam, a Jóisten sugallata nyomán, a fa által ismét rájöttem, mivel használhatok társaimnak. Hiszen ezeket a tálentumokat az Isten nem magának az embernek adja, hanem meg kell osztani azokkal, akiknek nem adatott meg. Arra, hogy mennyire fontos pont volt az életemben az iskola, akkor jövök rá, amikor meglátom a kitűnő nemzedékeket. 24 ifjú népművész és 4 Prima Primissima-díjas tanítványom van. Ez elég bizonyíték arra, hogy talán jó úton járok az átörökítésben. Jóleső, hogy amikor visszamegyek az iskolába, érzem azt a szellemiséget, amit megpróbáltam megteremteni, s az egykori tanítványok tanárrá érve követendő példának érzik – fogalmazott.

Megmaradt a jelenléte

Galánfi András hazánk egyéb helyein is otthagyta a keze nyomát. Hortobágyon létrehozta és vezette hazánk legnagyobb kézműves udvarát, ahol 14 műhelyben 24 mesterséget 60 ember mutatott be. Amikor meghívták az Akadémiába, nem akart egy sokadik könyvet írni a fafaragásról, hanem elkezdett filmeket készíteni elfeledett mesterségekről. Már 16 elkészült, ismeretterjesztő és oktató filmkockák mutatják be például a kalotaszegi rogyós rámás szárú piros csizma, a cifraszűr, a dikó, vagy a Honfoglalás korában ismert fanyereg készítését. Van, amelyiket már 25 ezren látták, külföldön is.

Ha feladatot ad, egészséget is

– Megöregedve jöttem rá, hogy amikor alkotok, a Jóisten kezében eszköz vagyok,s ha feladatot ad, egészséget is ad hozzá – osztja meg velünk életbölcsességét. – Mert különben 70 évesen honnan lett volna erőm felkészülni, és napi 10-12 órát dolgozni a kiállításra? (Tudni kell ugyanis róla, hogy tucatnyitól is több új mű is készült az eseményre. A szerk.)

– Boldog vagyok, hogy eszköz lehettem a kezében, mert ezáltal teljesedett ki az életem. Szolgálni, nem tündökölni akartam, s nyomot hagyni, hiszen ez minden emberi élet értelme. Az a legfontosabb, hogy ezt mekkora felkészültséggel, milyen lélekkel teszi, van-e lelke hozzá – mondta a mester.

Aztán csak beszélgetünk tovább. Az alkotás folyamata varázslat – hangsúlyozza sokadjára. Érezzük is, amikor megnézzük a diófagyökérből készült fotelt, s megtudjuk, az olajfűznek 90 évesnek kell lennie, hogy „kijöjjön” belőle a megálmodott tárgy. A szkíta életfa, az angyali trónus griffmadarakkal, az életre kelt főnixmadár, a sok gyermekjáték, s a szerző kedvence, a fába bújt királylány (aki úgy szerette apját, mint a sót), valamennyi alkotása egy varázslat.

- Barak Beáta -