Jegyzet: Pironkodva, de hálásan

Van az az élethelyzet (sajnos), amikor a hálapénz legelszántabb üldözői is a zsebükbe nyúlnak, mert gyors vizsgálatra, a legjobb orvosra, specialistára van szükség. Bednárik Mónika jegyzete.

Ezért talán nem túlzás kijelenteni, hogy hazánkban kétféle ember van: aki már fizetett, és aki fizetni fog. Abban persze nagy az egyetértés, hogy a paraszolvencia rossz, s amennyire (Magyarországon) szükséges, annyira megalázó a (jó érzésű) gyógyítónak éppúgy, mint borítékot szorongató, a zsebet keresgélő, zavarban lévő páciensnek, családtagnak. Tudjuk, hogy a kétharmad mindent visz!

Ezen a sebészi bemetszésen tovább haladva (és hivatkozva egy friss felmérésre), akkor a hálálkodók szava számít. Ők pedig nagy, kétharmados többségben azt állítják, szeretnének egy tiszta, átlátható rendszert. Boldogan adnák oda legálisan, tisztességesen és szégyen nélkül a vizsgálatért a kért összeget, és akkor már nem paráznának a lassan kötelezővé váló paraszolvencia miatt. Nem le-, hanem megfizetnék a gyorsabb, jobb ellátást.

Csak mellékesen: a majd’ ürességtől kongó kórházi kasszákba a társadalmi infúziókból így csöpöghetnének az életmentő forintok, amiből törvényes módon jut(hat)na a gyógyításban közreműködőknek is. Nos, míg ez a többség tudja, mit akar és szerinte mi lenne a jó, addig a másik hónapok óta azon meditál (és mond önmagának is ellent), legyen vagy sem fizetős az egészségügy egy(!) része. Márciusban még igent mondtak rá, szeptemberben már nemet, mert pironkodva „hálásnak” lenni mégiscsak jobb...

- Bednárik Mónika -