„Értette a madarak nyelvét is”

Debrecen - Egykori kollégánk, Magyari Vilmos személyre szólóan volt humanista.

Mintha csak a folyosó legtávolabbi zugában, az olvasószerkesztői szobában találkoztunk volna újra vele, Magyari Vili (aligha szólították másképp) úgy mosolygott ránk, sajnos már csak a pódiumon elhelyezett fényképről. A vele sokáig összejáró és az egymást csak ritkán látó nyugdíjas, illetve aktív kollégák, valamint régi tisztelői gyülekeztünk lánya, Magyari Márta hívására a Déri Múzeum dísztermében, hogy kötetbe rendezett verseivel is emlékezzünk rá. Néhány napja, 82 éves korában „menekítette magát a halálba”, ahogy egyik versében írta.

Belső pokol csendes rímekben

Az emlékezés élete utolsó szakaszával kezdődött, melyből egykori főszerkesztője, barátja, Bényei József egy Vilire annyira jellemző mozzanatot ragadott ki. Elmondta, az elmúlt években, két combnyaktörés után lakásához kötötten, gyakran etette erkélyén a madarakat, ami végtelen boldogsággal töltötte el, talán ezért is fogalmazta meg Bényei József: nekem ne mondja senki, hogy nem értette meg a madarak beszédét. A szellemi búcsúztatóra Vili második kiadásban megjelentetett A csend forradalma című egyetlen verseskötetének ajánlójában pedig így ír az első három versének bemutatása utáni időszakáról: „… a költő megpihent. Sorsa más kötelességeket rótt rá. Tanít, népművelő, majd élete meghatározó szakaszát újságíróként, szerkesztőként éli meg. A vers ritka örömmé vált, néha saját lapjában, a Hajdú-bihari Naplóban közreadott egyet-kettőt. S mi, akik tudtuk, milyen odaadással adta a napi robotnak a szemét, idegeit, reményeit és vágyait, a kevés verset olvasva megdöbbentünk: Milyen belső pokol, belső konfliktus sora szólal meg a csöndes rímekben, az alázat nemes hangján.”

A főszerkesztői székben Bényei Józsefet váltó Bakó Endre felidézte Magyari Vilmos életútját, és a személyes hangú visszaemlékezésében több érdekes esetet elevenített fel, melyek hűen tükrözték Vili egyéniségét. Elmondta, hogy 1932. január 10-én született Püspökladányban, ahol a tanulmányait kezdte, majd Nagyváradon folytatta, és Debrecenben, a piaristáknál érettségizett, végül a Kossuth-egyetemen szerzett magyar szakos diplomát. Első verseit Koczogh Ákos mutatta be 1954-ben az Építők hasábjain, s bár ezek egy szépreményű költő ígéretét hordozták, nem lett belőle aktív poéta, csak idősebb korára. Ezt egyszer azzal magyarázta Bakó Endrének, hogy Ady Endre, József Attila vagy Weöres Sándor mellett nem érdemes az akarnokot játszani a magyar irodalomban.

Bátor kritikus

Vili útja az Ady Endre Művelődési Otthonból vezetett a Naplóhoz 1966. május 5-én. Bakó Endre mint érdekességet említette meg, hogy a korábbi állásának utolsó mozzanata egy Bényi-kiállítás megrendezése volt, ám a képek gyorsan lekerültek a falról, mert az alkotó munkáit túlságosan kispolgárinak minősítette az akkori kultúrhatalom.

A megalkuvást nem ismerő, a világ dolgaihoz elkötelezettség nélkül közeledő Magyari majdcsak hasonlóan kezdte külsős újságírói pályafutását is. Elsőként a Maróthy Kórusról írt, majd egy film­kritikával jelentkezett, ami után Ratkó József Félelem nélkül című verséről írt recenziót. Ezzel az elvtársaknál kihúzta a gyufát, mint ahogyan később Szabó Magda: Kiálts, város! című darabjának megbírálásával is. Ám így is a laphoz kerülhetett, ahol – ahogyan volt főszerkesztője fogalmazott – különösen olvasószerkesztőként kiválóan érvényesült széles látóköre, általános műveltsége, csalhatatlan nyelvi készsége és kollegialitása. Ezzel azonban el kellett hagyni kedvenc terepét, a művészeti életet, és az egész lapért kellett felelősséget vállalnia minden második héten, amikor délelőtt 11-12 órától este 11-ig vagy még tovább dolgozott. Ilyenkor sokszor gyalogolt haza az éjszakában a Fényes udvarba, vállalva annak minden rizikóját, egy alkalommal ki is rabolták, ami nagyon megviselte lelkileg. Történetek egész sorát lehetne róla elmesélni, mert kivételes érzékenysége, a kollégái iránti odaadása legendás volt. A 2002-ben megjelent kötetében – mely most újabb poémákat is tartalmaz –, többet a hozzá legközelebb állóknak ajánlott.

A pályatárs, Bakó Endre Viliről: „Egyéniség volt, az egyéniségnek nem kedvező korban, szerény és kedvvel munkálkodó, de ha megzavarták belső köreit, megsértették emberi méltóságát, keményen vissza tudott vágni.” Immár örökre így marad meg emléke bennünk.

HBN-ÉP