Szerelemmel, szabadságvággyal fűtött világ

Debrecen – Amint énekelni kezd a sötét szemű, szép, szigorú arcú nő, már biztos lehet a néző: nem tette rossz helyre a pénzét, amikor jegyet vett. Újhelyi Kinga az első perctől az utolsóig lenyűgözően idézi elénk a Federico García Lorca műveiben élő andalúz nőket. Hangjával fájdalmat, gyászt, kacérságot, humort hoz hitelesen, és a tánca is azt üzeni, hogy amit erről a világról tud, azt nem a mai szerep kedvéért szedte magára. Bizonyos, hogy nélküle ez a műsor – reklámszlogennel szólva – nem jöhetett volna létre.

A Déri Múzeumban szerdán bemutatott Lorca-est méltán kapott őszinte, hálás ünneplést.

A régi irodalmi színpadi előadásokra némileg emlékeztető rendezésből (azzal együtt, hogy Lorca maga is a hagyományos műfajokat kedvelte) kevés kiemelni való akad. Ami mégis: jó ötlet, hogy a díszteremben a művészek nem a pódiumon állnak, hanem a négy részre osztott nézőtér folyosóit játsszák be. A terem sötét, reflektorok fényében látjuk a szintén sötétbe öltöztetett alakokat. Újhelyi Kinga ruhája végtelenül egyszerű vonalú, ami az ő esetében némileg előnytelen: a csípőmozgásokkal ékes flamenco hatását bántóan csökkenti, hogy nem tettek rá néhány húzást vagy fodrot.

A szolidan alkalmazott eszközök – gyertya, szalag, búzakalász, kalap, pálinkázás – harmonikus részei a hatásnak. A bikavidalt bemutató filmrészlet talán túlmagyarázó, a produkció vége felé pedig hiányzott hajszálnyi rendezői ötlet a verselők, illetve a nézők figyelmének frissítésére.

A bemutató mégis dicsérendő. A Lorca-műsort meg kellett csinálni, ha van egy debreceni színésznő, aki nagy odaadással magáévá tette a szerelemmel és szabadságvággyal fűtött andalúziai világ művészi megjelenítését – ahogyan azt a Franco-rezsim által 1936-ban meggyilkolt költő, drámaíró, színész, rendező, festő, néprajztudós, zeneszerző ránk hagyta.

Újhelyi Kinga társául Ráckevei Anna és Vaszkó Bence szegődött, Homonnai Varga András gitáron játszott.

A két nő nem mérte szűkön a tehetségét: beletették, ami kellett, amit tudtak: felkészültséget, átélést, adottságokat. Homonnai Varga András színvonalas, visszafogott gitározása alázattal szolgálta a verssel játszókat. Vaszkó Bence alkata, személyisége azonban távol áll az andalúziai férfi-feelingtől. Ahol erőt várunk, ott gyenge, ahol esendőséget, ott halvány. Nem ő tehet róla, hogy képzeletünkben szálkásabb és tüzesebb temperamentumú férfi jelenik meg Lorca olvasásakor. Más kérdés, hogy tudnánk-e mondani egyetlen olyan debreceni színészt, akit inkább választhatott volna e feladatra a szerkesztő, rendező, Mispál Attila! (De nem lehetetlen, hogy Vaszkó Bencével magát az érzékeny lelkű, finom arcú költőt kívánta megidézni.)

A távozó néző mégsem ezt a kérdést forgatja a fejében hazafelé menet, hanem Ráckevei Anna szép szava, Újhelyi Kinga tekintete, cipősarkának pergése, ujjainak bűvölő tánca marad az emlékezetében. Akik pedig szívesen beszélgettek volna még a rendezői szándékokról és a kivitelezés módjáról (a taps utáni megjegyzésekből ítélve lenne rá igény), talán nem várnak hiába, hiszen Veiszer Alinda – a műfaj hazai első számú mestere – a Csokonai Színház munkatársa.

HBN | SzK