Gomolygó füst meg tekergő hernyó

Debrecen – Az ukrán vendégrendező, Szergej Maszlobojscsikov immár negyedik alkalommal hódolhatott Vidnyánszky Attila engedélyével szenvedélyének, a piromániának, s áraszthatta el újra füsttel a színpadot. Ám ezúttal biztosra ment, már ami a homályt illeti: nőt csinált a férfi főszereplőből, valamint megsokszorozta Arielt, s ha nem árulja el a műsorfüzetben rendezői koncepcióját, valószínűleg sose jövünk rá, honnan fúj a szél, arra meg pláne nem, hogy merre tart a vihar…

Évek óta foglalkoztat, vajon miért jó az, ha a színpadról hömpölygő füsttől a nézőtéren szárad a torkunk, ég a szemünk, s ennek következményeképpen alig látunk valamit az előttünk zajló eseményekből. De örömmel jelentem: Heuréka! Ha mindez nem lenne, nyilván nem is tudnánk belehelyezni magunkat például az albioni ködbe, azaz nem jelenne meg lelki szemeink előtt a shakespeare-i történet helyszíne. Persze arra is gondolhatunk a felszálló fehér füstöt látva, hogy talán előrehozták a pápaválasztás idejét, és áthelyezték a kálvinista Rómába…

Emlékezzünk csak vissza a kijevi rendező debütálására, a West Side Storyra, amikor a világhírű ária, a Tonight legvégére a nézők többségének sikerült megtalálnia a sötétben, a zenekari árok szélén imbolygó Tonyt! De eszünkbe juthat Toscája (is), ahol a füsttől fuldokló énekes képtelen volt kiénekelni a Vissi d’arte legmagasabb hangjait. S nem felejthetjük el természetesen az általa dirigált Makrancos hölgyet sem a bonyolult ruha- és szerepcserékkel, nehezen követhető cselekményével. Olyan Maszlobojscsikov és a füst, mint a Teremtő és a teremtés: elválaszthatatlanok. De önkéntelenül felmerül a kérdés, hogy mi végre is az alkotás, ha elszáll, mint a füst, ha nem hagy nyomot az emberben (már ha a dühöt és csalódottságot nem számítjuk).

Legutóbbi vállalkozása, A vihar Shakespeare hattyúdalának tekinthető, hiszen vélhetően ez az utolsó darabja. Aki nem ismeri az eredetit, annak nehéz lesz a Maszlobojscsikov-féle verziót megértenie, de annak is, aki olvasta. Egy korábbi, vele készült interjú és a már említett műsorfüzet azonban mindent megmagyaráz: „Shakespeare darabjai olyanok, mint egy csontváz. Aki hozzáér, ránöveszti saját izmát, s így egészen új lények keletkezhetnek.” S pontosan ez történik nála, kiindulási pontként kezeli a színművet. Ennek megfelelően - az eredetitől eltérően – ezúttal a női vonalat erősítette, ám nemcsak számok tekintetében (Prospera, illetve a hétfelé osztódott Ariel[ek]szerepeltetésével), hanem morálisan is; a hatalomra éhes, már-már elállatiasodott férfi ellenpólusként jelenítette meg a nőt. (Erre utal a színek szimbolikájával is Balla Ildikó jelmeztervező: a nők világos, a férfiak, Calibán kivétel sötét ruhát viselnek.) S nem lenne ezzel semmi baj, ha a végén – a sok-sok kérdőjel és zűrzavaros gondolatok helyett - összeállna fejünkben a kép. Ha a cselekmény nem esne szét szórakoztató szólószámokká, lírai kettősökké, mozgalmas és látványos tömegjelenetekké, hanem valahogyan együvé tartozna.

Az előadás Miranda (Tarpai Viktória) identitáskeresésével indul (ki vagyok én?), ám kérdésére Diogenész-hordójából előbújó anyja, Prospera (Szűcs Nelli) nem ad egyértelmű választ. A színpadot ellepő papírlapokból találomra kiválaszt egyet, s felolvassa a családdal eddig történt eseményeket. Csak tippelni lehet, hogy Maszlobojscsikov olvasatában (ugyanúgy, mint Jan Kottnál) Prospera vélhetően Shakespeare alteregója, aki maga írja a történetet. Bizonyosak persze nem lehetünk e felől sem, mint ahogyan a vihar kitörése is elég homályos, nem tudjuk, ki vagy mi idézte elő, mit keresnek a hajótöröttek a szigeten, miért támadnak egymásra… stb. De azt sem értjük, hogy miért lesz Prospera bátyjából, Antonióból Stephano (Kristán Attila), Sebastianból Trinculo (Ivaskovics Viktor), azt meg végképp nem, hogy miért gyilkoltat meg a rendező két szereplőt, ha utána meggondolja magát, és meg nem történtté teszi az egészet? Az előadás másik talánya-találmánya(?) a leginkább kiszuperált csuklós busz forgójára, vagy egy ronda fekete hernyóra emlékeztető mozgó díszletelem, mely mindössze egyetlen célt szolgál, hogy benne eltűnhetnek jelenetváltáskor a színészek. Többnyire az Arielek mozgatják (Béres Ildikó, Gál Natália, Domáreczkájá Júlia, Kacsur Andrea, Orosz Ibolya, Orosz Melinda, Vass Magdolna), ám ez nem mindig sikerül, olykor kikandikál néhány láb, kar, fej…

Néhány ötletes jelenetért, képért, színészi teljesítményért azért mégiscsak érdemes megnézni az előadást. A legmegkapóbb alakítást ezúttal nem a szinte mindig kiválóan játszó színészházaspártól, Trill Zsolttól (Caliban) és Szűcs Nellitől (Prospera) láthattuk, hanem a beregszászi Rácz Józseftől (Ferdinánd) és Tarpai Viktóriától (Miranda). A velük megvalósított, az elfojtott vágytól izzó szerelmi jelentek az előadás legemlékezetesebb, hatásmechanizmusát tekintve a legerősebb pillanatai! Rendkívül jól kitalált a barbár Calibán figurája, papírfecnivel kitömött pofájával, púpjával, melyek ugye azt tudást szimbolizálták, amivel Prospera teletömte a fejét, és melyektől később megszabadult, s ez által felszabadult a hercegnő befolyása, uralma alól. Ennek ellenére nem tudott beleilleszkedni az előadásba, sokkal inkább Trill – egyébként remek – szólószámának bizonyult, ugyanúgy, mint Kristán Attila–Ivaskovics Viktor párosának precízen, kidolgozott, energikus játéka sem olvadt bele a történetbe. Valószínűleg a legnagyobb dobásnak szánta Maszlobojscsikov a nemváltást (Prospero-Prospera), mely azonban nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket! Szűcs Nelli Prosperaként ugyan mindent megtett, amit a rendező elvárt tőle, valahogy mégsem volt otthon ebben a kreált szerepben, s ez a legkevésbé sem az ő hibája.