Jegyzet: Vetésforgó

Pontatlan a metafora, de talán pedzi majd a lényeget. A csatornáknak azt a különleges, sőt diszkrét báját, ahogyan műsorkínálatuk fölényes és elegánsnak tűnő ajánlatával elkábítják a nézőt. Boda István jegyzete.

Romantikus dráma – ígérik egy harmadosztályú szerelmi háromszög fűszereként, s merthogy értékrendje a nullával egyenlő, vigaszdíjként belecsempészik a szex és az ágy-hacacáré hosszan elnyújtott jutalomjátékát. Korhatár nélkül, és azzal a pedagógiai üzenettel, hogy gyermekeink nehogy már komolyan vegyék a gólyamesét. Ám, hogy az izgalom lényegétől megfosszák nézőiket, neutráliaként kettévágják a jelenetet, s egy kellemesre sminkelt bájmosoly közli, hogy a „székrekedés” neki sem volt olyan egyszerű dolog, de most már, s mondja a csodaszert, hogy arra bízza magát. S nem ő az egyetlen, aki valamilyen finomra csiszolt esztétikai látványt testi szükségleteik prózai, sőt egészen naturális ajánlatával foszt meg minden intimitásától, netán gyöngéd bájától.

A reklám mindenek előtt. Régi trükk, s a képernyő úgy hajtja ki magából, mintha mindegyiket külön melegágy növelné fólia alatt. Úgy tűnik, közmegegyezéssel teszik, s szinte mindegyik csatorna egyszerre s ugyanabban az időben kezd bele a portéka s a csodaszerek dicséretébe. S kattogatván a kapcsolót, ilyenkor támad fel bennem emlékeim sugara s játssza vissza kissé csámpás ikerelődjét a mai ajánlati bravúroknak. Mert onnan is, gyermekkorom tündérkertjéből is szakaszthatnék egy csokorra valót, de tanulságként csak egyet, bátyám hiúságának fekete leveseként. Családom szeplőre hajlamos família volt, így hát az előttem lévő fiúnak, Miskának is jutott az orrára néhány odapettyintett szépségfolt. Ami a kutyának se tűnt fel, de ő már a lányok körül legyeskedvén ezt mindennap felrótta a természetnek. S akkor jött a bajszos kígyó.

Pesti vigéc, táskája tele tégelyekkel, ilyen és olyan krém-kínálatokkal. S szeplő ellen? – kérdezte a bátyám, mire a „vegyárus”: öcsém! leginkább abban utazom. S már vette is a hasas szilkét, s mutatta, hogy degeszre van tömve szeplő-smirglivel. Két pengőért kikanyarított egy findzsányit, s az ingyen tanácsot ráadásként adta: fiú, este, jó vastagon, s reggelre magadra se ismersz. Fertelmes szaga volt a kencének, mintha a romlott terpentint árokírral keverték volna. Miska aztán lefekvés előtt elvégezte a szépészeti műveletet. A „pohó” névre anyakönyvezett reklámanyagot nem sajnálta az orrától, viszont én – merthogy egy ágyban aludtunk – kikötöttem: csak lábtól, s reggel ébredvén első dolgom volt, hogy ellenőrizzem a szer csodahatását. Lezsibbadtam. Olyat én még nem láttam. Az nem is orr volt, hanem tülök. Mintha egy lopótököt csaptak volna az arca közepére, s mert a röhögéstől szóhoz sem tudtam jutni, nyújtottam a zsebtükröt, hogy ő is elgyönyörködjék a tanyasi Cyranóban. Hallgatott döbbenten. A homloka verejtékezett, majd némi derűvel azt mondta: de legalább nincs rajta szeplő!

És van még más kegyes csalása is a túlburjánzott kanális-kínálatnak. Például ez és ilyesmi: a Story–4-en éppen, hogy csak véget ért a Colombo című sorozat, a „Film+” máris műsorra tűzte a ballonkabátos nyomozó sikerepizódjait. S nyilván nem véletlenül. A néző általában mindig vevő az afféle rafinált bűnügyekre, amelyekben a fehérgalléros bűnözők járják el a maguk halállepketáncát. S ez egészen elképesztő társadalmi keresztmetszet, amelyikben a zseniális karmester épp olyan hidegvérrel gyilkol, mint a legendás sakknagymester, a mindenki által csodált sebészprofesszor vagy éppen a politikai karrierjéért harcba szálló kormányzójelölt-szenátor. S mindegyik azzal az elszántsággal, hogy ők produkálják majd a tökéletes gyilkosságot.

De ugyanebben a vetésforgó-rendszerben tűnik fel újból és újból Poirot és Miss Marple, Dr. House, a Hetedik mennyország, vagy épp a teleregények nagy legendája, a Dallas. S hogy ki ne felejtsük, a „Született feleségek” is, egyszerre hordozván az erotika báját, a hűtlenség megannyi változatát, amúgy jócskán ironizálva az amerikai exkluzív lakóövezetek összkomfortjával, napos kiskertjeivel, angolosan látványos gyepszőnyegeivel. A nagyfogyasztó közönség csak nyalja a száját, s ábrándjaiban ő is ezt a luxust álmodja magának, s a hamis menyecskéken is meglegelteti a szemét, merthogy ők se kedve ellen valók.

Igényünk pontozásában azonban toronymagasan vezet az a hazai remekünk – Colombo, azaz Szabó Gyula hangjával felfűszerezve –, amelyik animációként „Kérem a következőt” címmel menetelt be a halhatatlanságba. Mintha La Fontaine álmodta volna magyar remekké észjárásunk poénjaival adva meg mindegyik epizód hangsúlyát. Ne szégyelljük bevallani: mindegyikből mi nézünk szembe magunkkal!

Boda István