A vén cigány

Jó huszonöt esztendeje készítette Berényi Gábor ezt az összeállítást, amelyben Vörösmarty Mihálynak A vén cigány című költeménye köré rendeztek egy igazi, nagyszerű hangjátékot. A vers, annak részletei tizennyolc előadó tolmácsolásában szólaltak meg. És a hallgató nem azon meditált, hogy Somlay Artúr nemes természetessége vagy Bessenyei Ferenc hallatlan lendülete ad-e vissza többet a versből, hanem azon merengett, miért és hogyan lesz egy költeményből kultuszvers. Mert A vén cigány az. Vannak nemzeti imáink, a Himnusz, a Szózat, és vannak majdnem-imák, mint a Nemzeti dal, és vannak (szerencsére még sokan) a kultuszversek. Amelyek nemzedékeken át beleivódnak az emberek lelkébe, a magyarság gondolatvilágába, hordozzuk őket, felcsillan a szemünk, ha felismerjük soraikat. A vén cigány például – azt hiszem – attól lett kultuszvers, mert egyszerre tudja kimondani a magyarság történelmi kudarcélményét, a bukások tragédiájának mélységes átélését, és ugyanakkor felcsillantani a reményt, hogy „Lesz még egyszer ünnep a világon.” Mikor lesz már? – kérdezné a cinikus, és nem tudnánk felelni rá. De a vers izzik és lobog és szárnyal, és vele mi is. Micsoda sorozatot lehetne a rádióban készíteni ebben a dramaturgiai és rendezői felfogásban az olyan magyar kultuszversekből, mint A walesi bárdok, a Nem tudhatom, A Dunánál vagy éppen a Húsz év múlva. Ha ezek a versek így szólalhatnának meg, mint A vén cigány jó huszonöt éve, akkor lennének igazi ünnepei a költészetnek.

A költő dolga ez: húzd rá, ha minden összetört is, húzd rá, ha felvillan a remény, mert kell az igaz szó, az igaz muzsika, az igaz gondolat. Mindig, mindannyiunknak. A megmaradáshoz.

– Bényei József –