Holik Márton: Nagyon jó érzés, hogy sikerült megmenteni, hogy számít a segítségemre

−A Bellegelő utca körüli szántóföldeken lettem rá figyelmes. Már jócskán benne voltunk az őszben, de mivel enyhe volt az idő, az egyik gazda még javában szántotta a talajt, nyomában pedig friss élelem után kutatott. Láthatóan jól érezte magát, az ember, a gép közelsége különösebben nem zavarta. Később is többször jártam a környéken, de hiába kerestem, sokáig sehol se láttam. Közben az idő is rosszabbra fordult, gondoltam, valahol biztos elpusztult, hiszen nincs hozzászokva ahhoz, hogy nálunk töltse a telet, a többiek ilyenkor már javában Afrikában várják, hogy ismét útnak indulhassanak, visszatérjenek fészkeikre. Egyszer aztán az Acsádi úthoz közeli egyik ház kéményén pillantottam meg. Azaz nem voltam benne biztos, hogy ez ő, mert csak állt ott, egyik lábát maga alá húzva, mozdulatlanul. Kiszálltam az autóból, figyeltem egy darabig, de meg se moccant. Olyan volt, mintha nem is igazi lenne. Gondoltam, a tulajdonos a vásárban vette, és szerinte jobban mutat a kéményen, mint a virágoskertben… 

– Ja, ő Gólyu! Ezt a nevet adtam neki, rendszeresen itt van nálunk – fogadott Holik Márton, aki, mint a beszélgetésünk során kiderült, tulajdonképpen örökbe fogadta a Debrecenben „ragadt” gólyát. – 2020 karácsonyán, 26-án vagy 27-én vettem észre a szemközti lakópark kerítésénél. Nagyon rossz állapotban volt, teljesen legyengült, úgy nézett ki, nem sok ideje van már hátra. Hívtam is a hortobágyi madárkórházat, hogy segítsenek rajta, de azt mondták, próbáljam megfogni, és ha sikerül, akkor érte jönnek. 

Megsérült a szárnya

Márton nem hagyta magára a madarat, az első naptól kezdve vitt neki élelmet, amit nagy nehezen végül el is fogadott. – Dobáltam a közelébe húsdarabokat, és amikor arrébb mentem, akkor a kíváncsiság csak odahozta – meséli a Cívishírnek. – Megnézte, mi az, és egyszer csak elkezdett enni. Nem is enni, inkább falni, mert borzasztóan éhes lehetett már. Azt a telet nagy nehezen kihúzta, de egész sokáig nagyon rossz erőben volt. Tavaszra aztán úgy-ahogy összeszedte magát, és egy nap elment, nem jött többet. Fogalmunk sem volt, mi lett vele, hova tűnhetett. Azt hittük, valami baja történt, elkapta egy ragadozó, vagy egy ember bántotta esetleg.

Márton nagyon örült, hogy viszontláthatja pártfogoltját, akiről még ekkor sem lehetett sok mindent tudni, de annyi azért már „összeállt”, hogy a madár 2020-ban valószínűleg elindulhatott a többiekkel Afrikába, ám vagy már eleve sérülten vágott neki az útnak, vagy menet közben történt valami a jobb szárnyával, és ezért visszafordult. – Hiányzik egy elég nagy rész a csapótollaiból – magyarázza. – A huzamosabb ideig tartó, nagy erőkifejtést igénylő repülést nem bírja, kicsit félre is húz, miközben vitorlázik, és sokszor korrigálnia kell, hogy egyenesben tartsa magát. Azon a télen is folyamatosan etettem, de akkor már több bizalma volt irántam. Nem kellett átmennem az út túloldalán lévő lakópark kerítéséhez, hanem itt, a házammal szembeni üres területet neveztem ki a bázisának. 

Újabb fordulat a történetben, amikor Gólyu 2022 márciusában egyszer csak megjelent a párjával, mintha csak meg akarta volna mutatni a társának, hogy hol gondoskodnak róla, amíg választottja melegebb éghajlaton tölti a telet. – Mondta a feleségem, hogy szerinte az egyikük Gólyu, de hát nem ismertük meg, mert a gólyák azért eléggé egyformák – jegyzi meg egy mosoly kíséretében. – Aztán ahogy fütyültem neki, egyből nyújtogatta a nyakát, jelezve, hogy ismerős hangot hall, onnantól kezdve biztosak voltunk benne, hogy ez csakis ő lehet. Nem sokkal később pedig egy barátom szólt, hogy a Lahner utca és az Őz utca sarkán van egy gólyapár, amelyik ül a fészkén, amiben kis gólyák is vannak. 

Egy kiló húst is képes megenni

A következő ősszel Gólyu viszonylag hamar, már októberben megérkezett téli szálláshelyére, ami az Acsádi úti lakópark melletti fás területen lévő egyik villanyoszlop. Márton házától odalátni, mutatja is, hogy ott viszonylag szélcsendben töltheti az éjszakákat, ami az utóbbi napokban különösen nagy jelentőséggel bírt, hiszen hajnalra akár mínusz 10-12 fokig is lehűlt a levegő. – Ebben a nagy hidegben több eledelt adok neki – mondja. 

A bőséges táplálékra szüksége is van Gólyunak, hogy túlélje a hideg napokat, arról ugyanis szó sem lehet, hogy Márton bevigye a madarat mondjuk a fészerbe. Megfogni nem lehet, ahogy fogalmaz, tartja a tíz lépés távolságot még tőle is. – Csak annyira hajlandó velem felvenni a kapcsolatot, hogy az élelmet elfogadja, de nem engedi, hogy megközelítsem – teszi hozzá. – Még a feleségemtől sem fogad el semmit. Ha látja, hogy ott vagyok, akkor szinte azonnal iderepül a kéményre, de megvárja, amíg arrébb megyek, és csak akkor száll le az ételért. Örülök neki, hogy kerüli az embert, és megmaradt olyan vadnak, amilyen a megjelenésekor volt, hiszen ez a feltétele annak, hogy tavasszal visszarepüljön a fészkére, ahol megvárja a tojót. 

Ottjártamkor Gólyu szokásos nappali pihenőhelyén, a szemközti lakópark hatalmas üvegablaka előtt ácsorgott. Ha süt a Nap, az ablakról visszaverődő melegben szívesen tölti az idejét. Most éppen csontig hatolt a hideg, legalább mínusz kilenc fok volt, és a szél is fújt, de úgy tűnt, a madarat ez különösebben nem zavarta, békésen álldogált, időnként a tollait igazgatta. Márton kiáltott egy nagyot, fütyült néhányat, a nevén szólította a nagyjából száz méterre lévő gólyát. Gólyu! Gyere, kicsim! – hívta, hogy jöjjön reggelizni. Gólyu az ismerős hangra egyből felfigyelt, előbb csak nyújtogatta a nyakát, aztán párat lépett ide-oda, majd máris a magasba emelkedett, néhány szárnycsapás után pedig már a kéményen landolt. Zavarhatta az idegen jelenléte, mert bár Márton feltálalta a menüt, egyelőre nem mozdult. Behúzódtunk a házba, hogy onnan figyeljük, mi történik. 

Az autót is megismeri

Márton elmondta azt is, nagyon sokan keresték meg azzal, hogy élelemmel hozzájárulnának a gólya etetéséhez, de mivel maga is tart állatokat, például moszkvai őrkutyákat tenyészt, így mindig van friss hús a háznál, amit Gólyunak fel tud szolgálni. – Én ezt a gondoskodást nagyon élvezem! – vágja rá. – Sokszor reggel ő az első, aki kéri a reggelit. Az éjszakázó helyéről idelát a házamhoz, és ha észreveszi, hogy kint vagyok az udvaron, már repül is a kéményre, jelezve, hogy éhes, adjak neki gyorsan. 

Tavasztól rendszeresen meglátogatja Gólyu és párja fészkét. Fényképeket készít a kicsikről, és ha olyan az időjárás, akkor aggódik, hogy mi lesz a fiókákkal. – Tavaly tavasszal nagyon megijedtünk. Megérkezett a párja, és már a fészekben voltak a tojások, amikor nagyon hidegre fordult az idő, ráadásul az ónos eső is esett. Na, mondom, biztos nem lesz egyetlen kicsi sem. Az „anyuka” szinte fel sem állt a tojásokról, Gólyu meg megállás nélkül, hősiesen hordta neki az élelmet. Nagyon megható volt, ahogy vigyáztak a tojásokra. Ősszel pedig azért izgulok, hogy vajon jön-e ismét, nem lett-e valami baja, az az igazság, hogy már várom is, hogy visszatérjen hozzánk, hiszen része lett a mindennapjaimnak.