Kislányát egykor ő maga segítette világra, ma 90 éves a debreceni János bácsi

Negyven év múlva 130 esztendős leszek – így fogadta bemutatkozás után köszöntőit a Haon hétfői ottjártakor a 90 éves Szűcs János a Báthory utcában. Élettörténetébe idegenként csöppentem bele az önkormányzati köszöntés kapcsán, mégis lélegzet-visszafojtva hallgattam végig, ahogy ma is tükörtiszta emlékképeit megosztja a jelenlévőkkel.

– vág bele a Hajdúböszörményben, Ózdon és Nagyvisnyón történtekbe. Tizenegy éves volt a második világháború utolsó évében, amikor a rossz helyen célba érő repeszek miatt hajszálon múlt, hogy nem falábbal élt tovább. Huszonegy helyen sebesült meg a lába hátulról, a repeszek a fülét is majdnem átlyukasztották. – Amikor megsebesültem, vágtam két fadarabot a gyümölcsfáról, az volt a mankó – emlékszik vissza, és mint később kiderül, ez a lélekjelenlét vissza-visszatérő motívuma a történetének. Mindez még szülővárosában, Hajdúböszörményben történt, ahonnan húszévesen Ózdra, a farkaslyuki szénbányába vitte a sors. Bányász lett az alföldi ifjúból, de mivel kőműves szakmája volt, ott a falazáshoz tették dolgozni. Hamar csoportvezető lett belőle, majd Nagyvisnyón, egy közeli faluban rátalált a szerelem is. Fekete-fehér fotó kerül az asztalra az első, szépséges fiatal feleségről. Piroskával ’56 áprilisában házasodtak össze, a nő nem sokkal ezután a gyöngyösi ruhagyár vezetői irodájából fordult a legszebb hivatás, a gyermekvállalás felé.

Világra segítette lányát

Egyik este – a kiírt időpont előtt valamennyivel – elment az asszony magzatvize, és mivel telefon nem volt még ’65-ben, csak az állomáson, onnan hívta János a mentőket. Piroska nem volt hajlandó mentőautóba ülni a férje nélkül, és még a vajúdás fájdalmai között is makacsul hajtogatta: János nélkül nem megy Egerbe, a kórházba. Kisebb huzavona után végül az idő már annyira sürgetett, hogy a házaspár a mentőautóba ült, majd a szarvaskői vendéglő után nem sokkal, a földúton indult meg a szülés. – Én nyomtam a hasát a mamának a sofőr javaslatára, aki nem először vezetett le szülést, és egyszer csak megláttam a kisgyermekünk fejét. Ez kimondhatatlanul csodálatos élmény volt az életemben – meséli, persze könnyek között. A sofőr kísérője az egri kórházban várt rájuk, és a hír hallatán annyira megriadt, csak akkor nyugodott meg valamelyest, amikor a büszke apa átadott neki egy „piroshasút”. János, ahogy biztonságban tudta a családját, ünneplés helyett a putnoki vonathoz sietett, hogy dolgozni menjen. Két út között születtél – szokta mondani azóta is lányának, Gyöngyinek. A darázsderekú, piros ajkú Piroskát, aki János bácsi szerint olyan szép volt, hogy még sminkelnie sem kellett, 52 éves korában elvitte Csernobil. A magára maradt özvegy Nagyvisnyón maradt, újra is nősült, de Debrecenbe csak 1988-ban, nyugdíjas éveire költözött.

Élni és dolgozni: jó szívvel

– folytatja vissza-visszatérve a munkára, a százmázsás kamiontól az építésvezetőig, a betonlocsolástól a szakmunkástanulók igazgatásáig. – A kőművesévek alatt is úgy tanítottam a fiatalokat, hogy jó szívvel tegyék, amit tesznek – teszi hozzá, ahogy a szeretetteljes munkának tudja be azt is, hogy húsz évvel ezelőtt cseppnyi debreceni telkén a szőlője 1750 liter mustot adott. Egyetlen bánata, hogy harmincéves egyszem unokája, Diána külföldön tanul, és nem a nagyszülői bölcseletet szívja magába. Végül a jelenhez érkezve körvonalazódik csak János bácsi különös titka az étkezőasztalt körbeülő hallgatóságban: amibe belekezd, abba valahogy kódolja a teremtés a sikert. 

SZD