Festészet: örök mentőöv a mindennapokban

A karantén­időszak többekre hatással volt, számtalan megyénkbeli celebritás is arra ösztönözte a fiatalokat, hogy töltsék hasznosan a nyakukba zúdult szabadidőt. Ahogy beütött a krach, és elkezdődött a karantén, az embereknek elképzeléseik lettek arról, milyen új dolgokat fognak tanulni a világról, illetve saját magukról. Eszenyi Dórának, a fiatal balmazújvárosi nőnek már gyermekkorában szenvedélyévé vált a rajzolás és a festés egyaránt. Tizennyolc éves koráig „le sem tette” a színes ceruzákat, majd ez a felnőtté válást követően megváltozott. Igaz, a középiskola után elkezdett egy kétéves rajztanfolyamot Debrecenben, viszont abbahagyta, és inkább egyetemre ment turizmus-vendéglátást tanulni. Úgy vélte, a festegetés megmarad számára hobbinak, azonban ez nem így történt: voltaképpen teljesen elfordult a szenvedélyétől, legalábbis ez idáig.

– Az egyetem és a munka mellett se időm, se lehetőségem és leginkább energiám nem volt, hogy leüljek, és hódoljak a hobbimnak. Valójában tíz évig annyira távol éreztem magam a művészet ezen ágától, hogy egy évtizedig egy négyzetet nem firkantottam papírra – fogalmazott a Naplónak a huszonnyolc éves nő, akinek az életét, illetve a világról alkotott képét teljesen megváltoztatta az elmúlt egy év.

Önismereti út kezdete

Bizonyára sokan érezték már, hogy a mindennapi mókuskerék felemészti az életünket. Ezért is mondják szakemberek, ha úgy érezzük, túl feszes a tempó, akkor igenis érdemes engedni a gyeplő szorításán. A cívisvárosban élő nő számára jókor érkezett a karanténidőszak. Informatikai területen dolgozik, ami sokszor monoton, így néha muszáj fellélegezni. Egy idő után azt érezte, szüksége van arra, hogy kikapcsoljon, majd jött egy sugallat, elindult a közeli boltba, és bevásárolt: ceruza, ecset, festék, vászon – ezt követően pedig egy álom teljesült. – A karantén szinte csak pozitívumokat hozott az életembe: befelé forduló önismereti út vette kezdetét. Előtérbe került egy olyan oldalam, amellyel már tíz éve nem találkoztam. Végre azt csinálhattam, amit szeretek, volt időm és energiám, egyszóval kaptam az élettől egy újabb lehetőséget – mondta.

– Jelenleg kísérletezek; minden anyaghoz, technikához más téma illik. Ezért most leginkább állatportékat, figuratív ábrázolásokat szoktam vászonra vinni. Az emberportrékkal még nem rég kezdtem el foglalkozni, viszont a szabadban nagyon szeretek festeni. Azon vagyok, hogy megtaláljam önmagam, illetve a helyem a művészetben. Bármilyen munkáról is legyen szó, ha az az embernek nem a hivatása, akkor elengedhetetlen, hogy legyen mellette valami olyan tevékenység, amit szívesen csinál, el tud benne merülni. Ha megtaláljuk az életben azt, amit igazán szeretünk, és közel áll hozzánk, akkor az örökre mentőöv tud lenni a hétköznapokban – fűzte hozzá.

Egy festmény elkészítése akár több napig is tarthat. A hobbifestő hétköznaponként pár órát tud rászánni a hobbijára, hétvégén akár többet is. Állítása szerint akkor tud a leginkább kiteljesedni, ha egyszerre több munkán dolgozik, ezért is váltogatja a műveit, hogy mindig tudjon újítani. – Amikor utólag rátekintek egy-egy alkotásra, akkor mindig előtör bennem az az érzés, ami a festmény elkészítésekor lett úrrá rajtam. Minden egyes rajzhoz kötődik egy gondolatmenet; ha rápillantok, máris tudom, akkor éppen mi foglalkoztatott. Természetesen szakmai szemmel mindig látok javítanivalót, de már nem vagyok annyira maximalista, mint régen. Ma már tudom, a hibáknak is megvan a maga szépsége – mondta.

Nagy Emese