debreceni Rock'n'Roll

2019.12.25. 12:30

Jelenben élnek, a jövőbe tekintenek

Az idén 30 éves Tankcsapda zenekarral beszélgettünk.

Fotó: Matey István

Évet értékeltünk a debreceni tankokkal, akik nyílt őszinteséggel beszéltek a rockról, az elmúlt évekről, a jubileumról és arról, mit jelent számukra a zene.

Tartsunk egy rövid évértékelőt. Mi volt 2019-ben a legjobb pillanat?

Sidlovics Gábor: A sok jó közül a Whisky a Go Go koncertet emelném ki. Pár éve, amikor ott voltunk, nem igazán sikerült megélni. Idén ezt maximálisan bepótoltuk. Nekem személy szerint egy óriási élmény volt. Továbbá nagyon megszerettem a körszínpados felállást is. Fej-fej mellett ez a kettő.

Miben volt ez az év más, mint a tavalyi? Volt valami meghatározó emlék, beszélhetünk mérföldkövekről? És egyáltalán, hogy vagytok?

Fejes Tamás: A zenekar stílusa, hozzáállása az élethez nem azt takarja, hogy mérföldkövekben mérjük magunkat. Szeretjük ezt csinálni, ez az életünk, mindenestül. Nem csak a színpadon való jelenlét, hanem a háttérmunka, az ügyintézés, a kreativitás is. A sors kegyeltjei vagyunk abból a szempontból, hogy mind a hárman abból élünk, azt csináljuk, amit a legjobban szeretünk. Nekünk a mérföldkövek azok, amit éppen nem csináltunk még, ami felé haladunk: a következő gondolat, lépcsőfok, feladat. Mindig azt mondjuk, hogy jelenben élő, de jövőbe tekintő zenekar vagyunk és öt évre megvannak a terveink, még akkor is, ha ez a T30 jubileumának szellemében született, ami magában egy nagy mérföldkő. Ezt az egész 30 évet ünnepi évnek aposztrofáltuk.

Sidlovics Gábor: Tavasszal jelent meg a Liliput Hollywood című könyv, ami azt is boncolgatja, hogy igazából egy zenekarban, ahol ilyen szintű összezárás és összezártság van, az emberi kapcsolatokat úgy kell kicsit elképzelni, mint ahogyana földrészek a törésvonalak mentén: hol ide, hol oda csúsznak. Ilyen szempontból is, azt gondolom, hogy ez az év fontos volt a zenekar életében. Pont ezek azok a dolgok, amiket a rajongók nem nagyon szoktak látni.

Lukács László: Mivel zenekarról beszélünk, és itt a „zene” szón van a hangsúly, a Tankcsapda történetében a legfontosabb mérföldköveknek a lemezeinket gondolom. A koncertek, a turnék, a helyszínek is fontosak, de egy zenekart leginkább a dalai, lemezei jellemeznek. A könyv pedig nagyon érdekes lenyomata annak, hogy a TCS hogyan néz ki, mik a belső dinamikái, emberi viszonyai. Ezen felül a mi szemüvegünkön keresztül a magyar könnyűzenéről is van egyfajta látkép, és az egész elmúlt 30 évről is ilyen értelemben véve.

Beszélhetünk egyfajta megkomolyodásról, felnövésről 89 óta? Ha igen, mikor következett ez be?

Fotó: Matey István

Fejes Tamás: Nem egy normális, hétköznapi ember realitásával vizsgáljuk a világot, teljesen más dinamikában élünk. Az, hogy 30 éve a tenyerén hordoz a sors minket, mindenhol olyan közeg vesz körbe, ahol ajnároznak és a legrosszabb vicceinken is nevetnek, hatással van az ember látásmódjára, olykor az objektivitását is elveszi. Ettől függetlenül nagyon szépen levettük a hétköznapok rutindolgait. Megvédett minket a világtól, hogy nem adtuk ki a kezünkből a zenekart. Ha kiadtuk volna, és a zenekari ügyintézés, a döntések jó része nem a mi feladatunk lenne, akkor teljes agykárosodásunk lenne. Ezt ép ésszel nem lehet. Ezek a hétköznapi dolgok tartanak minket a földön. Egy nem megfelelő menedzser vagy egy rossz stáb borzalmasan bele tud vinni zenekarokat a bukásba. Azt gondolom, hogy nálunk ez sosem volt így. Hiába van egy jó zenekarod, ha nem vagy a saját magad ura. Egyre komolyabbak vagyunk, de a „gyermeki én” meg az infantilizmus hála istennek nem veszett el a zenekarból. Olyan tempója, lelkesedése, habitusa van a bandának, ami sok kiégett zenésznél nincs meg. Nagyon szerencsések vagyunk, mert ez szerintem a zenekar sikerességének a titka is.

Lukács László: Felelősségteljesebbé váltunk. Ez köszönhető annak is, hogy az életünk gyökeresen megváltozott. Időközben „A” 30 éves Tankcsapda zenekarrá váltunk, az ország vezető rock zenekarává, és ennek megfelelően is kell viselkednünk. És azt hiszem, tudunk is és szeretünk is. Az egészséges felelősségtudat az, ami sokkal inkább megvan bennünk.

Mire számíthatnak a rajongók 28-án?

Sidlovics Gábor: A körszínpad a küzdőtér közepén helyezkedik el, így 360 fokban körül lehet járni. Nagyon intimmé teszi a dolgot, hiszen nincsenek kulisszák. Itt -a közel két és fél órában – mindent lát a közönség, ami a zenekarral történik. Ami még nagyon fontos, hogy sikerült egy olyan látvány- és hangtechnikát összehozni erre a turnéra, amit már-már világszínvonalúnak titulálták mások, ezt pedig mi nyilván büszkén fogadjuk. Olyat fognak látni és hallani az emberek, ami azt gondolom, hogy ebben az arénában még nem volt. És mivel ez egy T30 koncert, természetesen az elmúlt 30 év dalaiból lesz válogatás, de azért ne felejtsük el, hogy októberben megjelent az új lemez, a „Liliput Hollywood”, nyilván arról is lesznek nóták. Igyekeztünk olyan egyensúlyba hozni az új lemezt és a T30-at, hogy mindenki meg fogja találni a kedvére valót. A debreceni Pit of Saron nyitja az estét, utánnuk pedig az Ektomorflesz hallható, akik világszerte elég komoly sikereket értek el.

Lukács László: Aki két évvel ezelőtt ott volt a Főnix csarnokban – ami szintén ezzel a szisztémával, körszínpaddal zajlott – azok számára fontos azt tudni: ez egy teljesen más műsor. Nem ugyanazt hozzuk el még egyszer. Technikai szempontból is nagy előrelépés történt és sokkal kompaktabb is lesz. Ha valaki nyomon követi a debreceni Főnix csarnokos fellépéseinket, tudhatja, hogy minden évben lehetőséget biztosítunk egy cívisvárosi zenekarnak is. Ráadásul itt sok jó zenekar van, s ha mi őket egy-egy ilyen koncerttel tudjuk segíteni, azt megtesszük. Az este folyamán pedig lesz még egy-két meglepetés.

Fotó: Matey István

És mi a tervetek a jövőre nézve?

Fejes Tamás: Nemsokára jövünk egy videoklippel: a los angelesi és a sanfransiscoi élményeket köti össze képvilágban a Liliput Hollywood című számra. Továbbá egy kis úti film is készül. Ezután elmegyünk egy kicsit pihenni, majd tavasszal indulunk egy Európa-turnéra, ami a nyugat-európai országokat, városokat fogja érinteni. Magyarországon lesz 11 kiemelt koncert, ezeket januárban hirdetjük meg. Ez az első évünk 30 év óta, amikor itthon nem turnézunk. Ősszel pedig egy világ körüli turnéra indulunk, ami több kontinens is fog érinteni.

A Nem kell semmit egy szál gitárral hallhatta a közönség 2007-ben. Terveztek akusztikus koncertet valaha?

Lukács László: Már akkor megszületett a fejünkben, ha nem is tudatosult bennünk. Beszéljük már nagyon régóta, hogy egyszer lerakjuk a torzítós gitárokat és akusztikus hangszereket veszünk a kezünkbe egy teljes koncert erejéig. A körszínpados turnén belül a koncertnek van egy három dalból álló intimebb, akusztikus szettje, amik nem is ilyen hangszerelésben születtek. Úgyhogy vannak ilyen irányú elképzeléseink, időnként bele-bele is kóstolunk ebbe, de hogy erre mikor kerül sor, azt még nem tudjuk.

Mi az, amit még nem értetek el? Van valamilyen nagy álmotok?

Fejes Tamás: Ha egy zenekarnak van annyi ösztöne, kreativitása, és szereti azt amit csinál, akkor mindig van hova tovább. Onnantól kezdve, hogy kiégett, nincsenek tervei, csak a megélhetésért zenél, abban a pillanatban a kreativitás eltűnik a zenekarból. Öt évre előre, nagyon jó terveink vannak. Aki öt éves ütemben tud gondolkodni, annak van jövőképe.

Fontos számotokra az adakozás. Milyen érzés volt, amikor beteg gyerekek énekelték el az egyik számotokat?

Fejes Tamás: A megkomolyodásra ez egy tipikus példa. Megmondom őszintén, az összes ilyen jótékonykodást régebben tőlem teljesen távol állt. De amit Sidi is említett, ez a dolog annyira pofán vágott minket, hogy úgy éreztük, mindenféleképpen tenni kell valamit. Olyan emberi sorsok, körülmények vannak, amit nem lehet kikerülni, elhessegetni magadtól. Az élet olyan a státuszba helyezett minket, hogy nekünk kutya kötelességünk ezt valamilyen szinten visszafele is meghálálni az embereknek, a világnak. Egy idő után eljön az a pont, hogy a „jobb adni mint kapni”-t igazán megérted, érzed.

Sidlovics Gábor: Igen, a böszörményi úti fogyatékkal élők. Nem valami pátoszosan kezdődött a sztori, hogy mi otthon alfában azt mondtuk, hogy segíteni akarunk. Pár évvel ezelőtt Bakó Csabi, a sajtósunk szólt, hogy milyen sajtómegjelenések vannak és mi a jövőhéten valamelyik nap oda is megyünk, mi pedig egyszerűen csak elmentünk oda. Ehhez képest másfél órával később rommá törve jöttünk ki mind a hárman. Nem szégyen, amennyire tudunk máskor, máshol hülyéskedni, ez ott, annyira megviselt minket. Akkor fogalmazódott meg, hogy itt valamit segíteni kellene. Aztán évről évre mindig sikerül. Azért állunk ki – ha kiállunk a nyilvánosság elé is a jótékonykodás igéjével -, hogy felhívjuk a figyelmet a fontosságára. Nyilván sok olyan helyzet van, amikor mi magunk kevesek vagyunk hozzá, hogy segíteni tudjunk, ilyenkor jön az, hogy a zenekar nevét, az arcunkat felhasználva megpróbáljunk más jótékonykodókat is bevonni. Most is egy olyan helyről jöttünk, ahol egy néninek egy konténer házat próbáltunk összehozni, mert nem emberhez méltó körülmények között él.

Fotó: Matey István

Lukács László: Egy ilyen dolgot látni akkor is jóleső érzéssel tölt el minket, ha egészséges gyermekek csinálják. Így meg aztán végképp megható volt a szó mindenféle értelmében. Ez egy olyan fajta viszont ajándék volt számunkra, ami nem javakban mérhető, és nagyon inspiráló.

Szinte, és ez tényleg nem túlzás, az egész ország Tankcsapda rajongó. Korra, nemre való tekintet nélkül. Mi ennek a titka? Volt a munkátokban valamiféle tudatosság?

Fejes Tamás: A zenekar legfontosabb momentuma az állandó megújulás. Az emberek szívesen marakodnak azon, hogy melyik TCS volt az igazi, miközben nem veszik észre, hogy csak a saját fiatalságukon veszekednek, nem a zenekaron. Ebben az egész feszültség halmazban a legnagyobb állandó a TCS. Megtanultukezt kezelni, elfogadni. Azt gondolom, annak a hozománya, hogy ennyi embert összehozunk, mindentől függetlenül, sokkal erősebb és nagyobb, mint az, hogy emberek egymással marakodnak. Szívesen is hangoztatjuk, hogy mi az a zenekar vagyunk, ami az embereket nem szétválasztani, hanem összehozni próbálja.

Lukács László: Fontos ars poeticája a TCS-nek, ami pontosan kacsolódik ehhez. A zenekar igazából folyamatosan igyekszik változni, de a gerince, mondanivalója mindig ugyanaz marad. Azt, ahogyan az évek haladnak – gondolok itt akár csak technikai változásokra – , akármennyire is egy 30 éves zenekar vagyunk, igyekszünk mindig – szép magyar szóval élve –updatelni, frissíteni. Nem félünk az újtól és hát tulajdonképpen igen, ennek van egy olyan pozitív hozadéka, hogy a fiatal generációt nagyon jól sikerült az utóbbi években is megfogni. Nem hagyjuk, hogy elmenjen mellettünk a világ, mi pedig keseregjünk: bezzeg régen mennyivel jobb volt. Most egy másik kort élünk. Sokat számít, hogy a zenekar körül valóban megtalálhatóak olyan generációk, amik esetleg más, hasonló korú zenekaroknál már nem feltétlen vannak ott. A zenekar stratégiája, a zenei mondanivaló, szerencsére nem egy önismétlő, 90-es éveket feltétlenül és minden áron visszahozni akaró üzenettel rendelkező dolog. Van egy olyan kisebbség, aki ezt nehezen veszi be, de valójában a tömegek, a számok minket igazolnak, hitelesek tudtunk maradni. Éppen ezért van az, hogy a nagypapa, a fiú és az unoka is ugyanúgy ott vannak a koncerteken, hiszen ezt ők is érzik. A közönséget rövid távon át lehet verni, de hosszú távon nem. Amíg fel tudunk menni a színpadra, ez a fajta hitelesség mindig meglesz. Nagyon álságos lenne azt mondani, hogy nem, mi nem akartunk sok embernek tetszeni, egyszerűen csak sokan megszerettek. Nem. Én, amikor kölyökkoromban gitárt fogtam a kezembe, már akkor is arra vágytam, hogy a világon a lehető legtöbb ember álljon a színpad előtt és úgy tekintsen rám, ránk, hogy „úúú, ezek azok a híres emberek”!! Igenis vágytam arra a fajta népszerűségre, ami egyre több és több emberrel jár.

A népszerűségnek vannak kritériumai és árnyoldalai. Már kölyökkoromban is azt gondoltan, hogy állok elébe. Az ezzel kapcsolatos gondolataimat pedig dalszöveg formájában közvetíteni.

Fotó: Matey István

Magyarországnak ti vagytok az etalon zenekara, mint a Rolling Stones Nagy-Britanniának, a Rammsetin Németországnak vagy a Nirvana Amerikának.

A CNN az egyik írásában például úgy utalt rátok, mint a magyar Metallica. Milyen ezt megélni és ró-e ez terheket rátok?

Sidlovics Gábor: A bolondságunk mellett épp elég komolyságot fektetünk magába a zenekarba. Azt a dolgot viszont nagyon jól sikerült elengednünk, hogy azzal foglalkozzunk, ki milyen titulussal illeti a TCS-t. Nyilván jól esik, ha egy CNN ilyet mond, hiszen ez egy hatalmas dolog, de azért nem vesszük ezt olyan komolyan, hogy utána két testőrrel járkáljunk az utcán, mert mi aztán akkora ászok vagyunk. Ha ezt csinálnánk, akkor egyből elkezdenénk nem a saját értékrendünk szerint működni. Abban a pillanatban kirakat lenne, szerepjátszás az egész. Mindannyiunknak volt olyan korszaka, hogy elhittük magunkról a roksztárságot, de hál’ isten a másik kettő mindig visszaráncigálta. Ezért is jó ez a kohézió. Azt gondolom, jól megtanultuk ezt kezelni. Inkább a zenekarra meg a feladatainkra koncentrálunk. Azt pedig hogy ilyen színben tüntetik fel a zenekart, nagyon szépen megköszönjük és jól is esik, de nem ezen gondolkodunk otthon az ágyban forgolódva.

Lukács László: Az, hogy a világ egyik vezető rockzenekara, a Metallica egy budapesti koncerten a TCS számot játszott, énekelt, egy senki által soha el nem képzelt visszaigazolása annak, hogy jóaz, amit csinálunk. Ezek szerint nem csak a közegünknek jelent sokat. Ezt a dalt a basszusgitáros Trujillo énekelte, aki szándékosan ezt választotta, (szerk: A legjobb méreg). Egyébként zenei értelemben véve nem nagy kihívás, három akkordból áll, ilyen szempontból nem nagy trükk. De megnézte, lefordította, hogy ez a dal miről szól, és ezért választotta. Szokták mondani, hogy megvalósult álom, de még ez sem igaz, mert soha nem álmodtunk volna erről, úgyhogy ez több annál.

Szerintetek a ti, a mi gyerekeink milyen koncertélményben részesülhetnek a Tankcsapda után? Láttok e utánpótlást?

Fejes Tamás: Teljesen nem fog eltűnni, megújul. A rockzenének a legnagyobb ellensége egyébként a rockzene, ezen belül is a szakmai ellentétek. Mi igyekszünk ettől távolt tartani magunkat. Lesznek még olyan rock zenekarok, akik viszik a pálmát. Üdítő példa erre mondjuk a Báthory Zoli vezette amerikai sztárbanda a FiveFingerDeathPunch. Amúgy meg a kőkorszaknak sem azért lett vége, mert elfogyott a kő. Ebben benne van minden, ami a rock zenét illeti.

Lukács László: Azt gondolom, hogy nem fog megszűnni soha, viszont gyökeresen át fog alakulni. Ha egy másik művészeti ágat, önkifejezési formát veszünk alapul, például a filmet, egy 900-as évek legelején készült fekete-fehér néma filmhez képest a maiak olyanok, mintha nem is ugyanabban a világban lennének. Pedig mind a kettő film. Könnyen lehet, hogy az a fajta, klasszikus értelemben vett rock zene, amit a 70-es évek elején a Black Sabbath vagy a Led Zeppelin neve fémjelzett, ebben a formájában meg fog szűnni. De a rock zenélés, mint alapvető önkifejezési forma, nem. Nyilván a kor vívmányainak megfelelően a hangszerelésekkel, az adott hangzásokkal, más zenei stílusokkal, más művészeti ágakkal való keveredéssel, de biztos vagyok benne, hogy túl fogja élni. Az emberek önkifejezésre vágynak és a rockzene ennekegy alapvető platformja!

Azt még áruljátok el, miért maradtatok Debrecenben? Miért kötődtök ennyire a városhoz?

Lukács László: Amikor megalakult a Tankcsapda, itt kezdtünk el zenélni, itt ismerkedtünk meg egymással. Majd mikor eljött a zenekarnak az a korszaka – a 90-es évek második felében leginkább – , amikor lett volna értelme annak, hogy Budapestre költözzünk, hiszen ott van a tűz, annak közelében érdemes lenni – média, kiadók, stb… – akkor volt egy rövid időszak amikor elgondolkodtunk azon, hogy áttesszük a székhelyünket Debrecenből Budapestre. Szerencsére – bár kevésbé tudatosan, sokkal inkább ösztönösen, de – megéreztük azt, hogy az a fajta gyökérvesztés, ami ezzel járna, hosszútávon valószínűleg a zenekar végét is jelentené. Miután pedig elérkezett a technikának az a korszaka – telekommunikáció, autópálya, ami meggyorsítja a Budapest- Debrecen közötti fizikai távolság leküzdését, napi szinten is, ha úgy tetszik – azóta meg oka se lenne annak, hogy elhagyjuk azt a közeget, ami valójában a mienk, ahol igazán otthon vagyunk, ahol szeretnek, ismernek minket. Ahol a családjaink élnek, a barátaink, a szeretteink. Miért kellene a saját gyökereinket kitépni? Az elmúlt 30 év pedig maximálisan igazolta, hogy jó döntést hoztunk akkor, amikor a debreceni Tankcsapdát meghagytuk debreceni zenekarnak.

Laszkács Denise

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a haon.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Rovatunkból ajánljuk

További hírek a témában