Gondolatok Dávidról és Góliátról

Félreértés ne essék, nem akarok ünnepek táján ünneprontó lenni, nem a bántó szándék vezérelt cikkem megírásakor. Amikor 1967 decemberében Albert Flórián, a Ferencváros és a magyar válogatott csatára megkapta az Aranylabdát, a honi közvélemény megelégedéssel nyugtázta, végre hazánkfia is méltónak találtatott a díjra.

Általában az volt a vélemény, hogy a legendás AranycsapatbólPuskás Ferenc, Hidegkuti Nándor és Bozsik József mindenképpen, Grosics Gyula, Kocsis Sándor és Czibor Zoltán valószínűleg rászolgáltak volna az elismerésre, ha némileg korábban rukkolnak elő elképzelésükkel a franciák. Az egyetemes magyar labdarúgás

Egyébként fénykorában a Budapesti Honvéd meg a Vörös Lobogó lépésben megnyerte volna a Bajnokcsapatok Európa-kupáját, válogatott tizenegyünk pedig a Nemzetek Kupáját, mint ahogy elődjét, a Svehla-Gerő-serleget el is hódította 1953-ban, a római Stadio Olimpico avatóján.

Az Aranylabdát amolyan – a teljes életművet honoráló – jutalomnak szánták ötletgazdái, 1956-ban ezért ítélték oda Stanley Matthews úrnak, az FC Blackpool lovaggá ütött „varázslójának”, a következő esztendőben pedig Alfredo Di Stéfanónak, a Real Madrid argentin csillagának.

Kubala László és Puskás Ferenc mindig lemaradtak a trófeáról, holott őket is megillette volna.
Idővel a voksolók olykor áldoztak a demokrácia oltárán, mert nem csupán a nagymenő, milliárdos klubokban villogó ászoknak, hanem a kevésbé elhíresült gárdákban kiválót produkálóknak is juttattak a dicsőségből, gondolok itt Josef Masopustra (Dukla Praha), Lev Jasinra (Dinamo Moszkva) vagy éppen Albert Flóriánra. (A Császárnak becézett IX. kerületi támadó abszolút megérdemelte a sikert, habár tudom, vannak szép számmal a Kárpát-medencében, akik a feszületre tett eskü alatt vallják, a 110 esztendős magyar fociban parádéztak nála nagyságrendekkel jobbak, és nem is kevesen.)

Imitt-amott a piciny nációk büszkeségei, Denis Law (skót), Eusébio (mozambiki), George Best (északír), Allan Simonsen (dán), Hriszto Szoicskov (bolgár), George Weah (libériai) is részesülhettek a babérokból.

Újabban azonban egyre parányibb sanszuk marad a Dávidoknak, hasztalan parittyáznak, a globális labdarúgásban a Góliátok dáridója tart. 1980-tól számítva csak a Krőzusok (Milan, Internazionale, Juventus, Barcelona, Real Madrid, Liverpool, Bayern München, Borussia Dortmund,Olympique Marseille, Dinamo Kijev) alkalmazottait illette a pálmaág.

És pontosan ezek az együttesek uralják a Bajnokok Ligáját, süllyesztik zsebre évről évre a horribilis összegeket, amelyek által csak még gazdagabbakká lesznek. Úgy működik a folyamat, akár a sokat citált huszonkettes csapdája. Nem óhajtanék vészharangot kongatni azzal, hogy idézem a rosszemlékű Adolf Schicklgruber vészjósló szavait: „a kis népek kora egyszer és mindenkorra lejárt”.

Sándor Mihály