„Ebből én felállok, megmondtam”

Akt.:
Bár jóval rögösebb az útja Zelenka Mártinak, mint kortársaié, de ugyanazt az utat járja
Bár jóval rögösebb az útja Zelenka Mártinak, mint kortársaié, de ugyanazt az utat járja - © Fotó: Molnár Péter
Hajdúböszörmény – Hat év nagy idő. Különösen egy olyan fiatal lány életében, akinek egy súlyos baleset miatt újra kellett gondolnia a vágyait és a lehetőségeit. A hajdúböszörményi Zelenka Márti immár szívesen beszél a történtekről, hiszen családjának és párjának köszönhetően sikerrel átvészelte azt az időszakot, amikor minden kérdésessé vált. A kerekesszékes egyetemista lány hamarosan diplomázik, s munkát keres.

A kezdetekről annyit, hogy volt honnan felfejlődni – meséli Zelenka Márti, s rögtön hozzáteszi, ne arról szóljon az írás, hogy ő rokkant, és milyen borzasztó az élete. Nem is ez a cél – nyugtatom meg, de azért kezdjük mégis azzal, hogy honnan kellett felfejlődni. A fiatal hajdúböszörményi lánynak hat évvel ezelőtti balesete óta teljesen átalakult az élete.

Banális baleset

– Éppen elkezdtem a harmadik évet a Miskolci Egyetemen, amikor történt a baleset. Banális baleset volt, trambulinozás közben az egyik szaltó nem sikerült, eltört a nyakam, egy szilánk berepült a gerincvelőbe, ami megsérült. Rohanás, kórház műtét… Szedáltak, ezért csak arra emlékszem, hogy anyukám bejött még a műtét előtt, és én mondtam neki, nyugodjon meg, ebből felállunk.

Ezt azért többféleképpen lehet értelmezni, azóta kiderült. Ott akkor még arra gondoltunk, hogy elsétálok. Pár hónap, és minden visszatér a régibe. De jöttek a hideg zuhanyok, megtudtam, hogy akár ez is történhet, de más is. Kellett a kőkemény őszintesége az orvosoknak, akik persze elmondták, hogy nem lehet megmondani, mi fog történni. Az első pár évben eldől, meddig jutunk: a tényleges elsétálás és a teljes mozdulatlanság is ott volt az opciók között.

Mindezek ellenére azt gondolom, jól sikerült ebből „felállni” – osztja meg Márti a kezdeteket.

A megváltó „OORI”

A kezdeti nehézségek, a sok kórházban töltött idő után Mártinak sikerült bejutnia az Országos Orvosi Rehabilitációs Intézetbe (OORI). Ez a Budakeszin található szép épület feledtette vele a korábban tapasztalt kórházi körülményeket és új távlatokat nyitott.

Fotó: Molnár Péter

– Személyes kórtermek voltak saját fürdővel kifejezetten a gerincvelősérültek osztályán. Az első jó tapasztalat az volt, hogy az én problémámmal küszködő, velem egykorúak közé kerültem. Igaz, teljesen összetörve, hogy akkor vége az életemnek. Mondtam a páromnak is, hogy semmiképpen nem akarom magamhoz kötni, hiszen ki vette volna rossz néven tőle, ha mást választ? Mégis velem maradt.

És akkor az OORI-ban azt láttam, hogy a mellettem lévők is ugyanazt a poklot élik át, ugyanolyan borzasztó napjaik vannak, de meghallgattuk egymást, és volt kinek siránkozni. Aztán bejöttek régebbi, ott gyógyult betegek kisminkelve, csinosan, saját kocsival érkezve, munka után, esetleg randira készülve. Hát nem egy ultramaratonista élet, de azért így is lehet! – ez volt az első pozitív gondolatom akkor – emlékezik a hajdúböszörményi lány.

Egyéni tanrend

Márti a balesete után visszakapcsolódott a Miskolci Egyetemre, de nem volt könnyű az utazgatás, ezért fél éven belül sikerült átjelentkeznie Debrecenbe.

– Környezetmérnökként folytatom tovább a tanulmányaimat, egyéni tanrend alapján. Konzultációkra, zárthelyi dolgozatokra, gyakorlatokra, vizsgákra járok be. A tanáraim nagyon segítőkészek, és csoporttársaim is remek fejek voltak, igényeltem jegyzetelőszolgálatot, így ők készítették nekem a jegyzeteket az órai anyagból, nagyon hálás vagyok ezért nekik. Lehetett volna az is, hogy mindenki átnéz rajtam…

Azt tapasztalom, hogy a fiatalok, de még a 40-es korosztály is megértő, nyitott a mi helyzetünkre, inkább az idősebbek azok, akik nehezebben értik meg egy fogyatékos ember helyzetét. Volt, aki meglátogatott, de nem tudta, hogyan közelítsen meg, s tagoltan, hangosan kérdezte meg, jól vagyok-e. Mintha még a hallásommal is baj lenne…”

Emlékszem, az első interjú nem sokkal a felépülésem után készült velem. Akkor még jócskán arról szólt a történet, hogy a szüleim mit fognak velem kezdeni.

A felismerés

Márti rehabilitációja nem ért véget. Sopronba jár mágnesterápiára, illetve a gyógytornászoktól megtanult gyakorlatokat otthon kis súlyzókkal, gumiszalagokkal rendszeresen végzi, emellett keres újabb rehabilitációkat is. Amikor a javulásról kérdeztük, elmondta, hogy azt is fel kellett ismernie, hogy mire képes.

– Ésszel, de mindig feszegetem a határokat, és nagyon sokat fejlődtem. A kezem, az ujjaim mozgása, a törzsizmok erősödtek. Külső szemlélő számára nem sokat jelent 1-1 centi, nálam óriásinak tűnik. Az egyik ujjamat sokáig nem tudtam behajlítani, nagy öröm volt, amikor végre megmozdult, s javult a kézkoordinációm. Hogy a torna vagy a mágnesterápia használ? Talán a kettő együtt. Nem tudni – meséli, míg a nappaliban ülünk, ami korábban a szobája volt, hiszen a műtét után azt tudták a legkönnyebben megközelíteni. Ez már a múlté, az emeleten van a szobája, és nincs egyedül.

Újratervezés

– A párom az építőiparban dolgozott, Miskolcról akkoriban Kőszegre költözött, az volt a terv, hogy megyek utána, onnan pedig szerettünk volna Ausztriába telepedni. Ő ott könnyebben talált munkát, én pedig ott folytattam volna a tanulmányaimat. Miskolcon bányamérnöknek készültem, Leubenben pedig hasonló szakon tanultam volna tovább. A cél akár Németország is lehetett volna… – emlékezik.

Ugyanazok a célok

De aztán maradt Hajdúböszörmény, ahol a fiatal pár összeköltözött a szülői házban, közösen kitalálták, hogy liftet építenek, és az akadálymentesítést követően felköltöznek az emeletre.

Fotó: Molnár Péter

– Édesapám az, aki ápolásin van itthon velem, illetve a munka végeztével a párommal vagyok. S hogy mik a távlati célok? Szeretnék például autót vezetni. Vezettem már kézi vezérlésű, átalakított, automata váltós autót, és ment! De előtte diplomázni szeretnék. Az egyetemen az átjelentkezés következtében jövő januárban fogok végezni, környezetmérnök leszek. Már munkát is keresek, „majdnem diplomásan”. Konkrétan ebben a szakmában szeretnék elhelyezkedni; sokfelé, úgy tudom, cégeknél, önkormányzatoknál is szükség van ilyen szakemberre. Az más kérdés, hogy én távmunkában szeretném végezni, ami elvileg a mai világban nagyon megy, jól működik. De a gyakorlat nem teljesen így van, azt látom. Mostanság nézelődök, tájékozódok, tanácsot kérek – utóbb például a Mozgáskorlátozottak Egyesületeinek Országos Szövetségétől: miben tudnak segíteni, milyen lehetőségeim vannak, és milyen önéletrajzot kell írnom, hogy sikerrel találjak munkát. Debrecenben biztató a sok betelepülő új cég, hiszen németül jól beszélek. A vágyam valamilyen irodai munka olyan helyen, ami akadálymentes. Úgy képzelem, hogy csak néhány órára kellene bemennem – egész nap nem bírnám –, heti több napon pár órára megjelennék felvenni a munkát, s egyeztetni. Próbálkozok, hátha sikerül. Majd egy pár hónap múlva mesélek róla (nevet).

A távolabbi jövő

– Szeptemberben már 6 éve volt a baleset. A párom úgy döntött, hogy mellettem marad. Azóta is jók vagyunk együtt, jövünk-megyünk, bár neki sosem okozott gondot engem kimozdítani. A kezdetektől komoly lelki támaszom volt, ha kiakadtam vagy belefáradtam az egész küzdelembe, ő mellettem volt és felrázott, hogy van miért tovább küzdeni. Most, hogy adományokból sikerült egy elektromos átalakítót szerezni a kerekesszékemhez, még könnyebb dolgunk lesz.

Igazából ugyanazt az utat járjuk, mint mások: be kell fejezni a sulit, igaz, elcsúszott pár év. Aztán jön ugyanaz, mint másoknak, a munkakeresés – természetesen ez is nehezített pályán. És pár éven belül, vagyis mihamarabb a költözés – mivel a korábban megcélzott tervek költségesebbé váltak –, ez sem lesz könnyű.”

Szeretnénk majd építkezni, egy teljesen akadálymentes házat képzelünk el, ami a mi birodalmunk. De túl messzire nem mennénk a segítség mellől, hiszen – mivel fiziológiai oka nincs – , az is a terveink között szerepel, hogy szülők legyünk, legyen egy babánk. Úgy leszünk mi hárman egy egész. Nekem ez nehezített pálya, tudom. Nem is kell ezt nagyon szépítgetni, de azért meg fogjuk oldani.

– Barak Beáta –


Igen, lehet ebből valami! – gondolták

Zelenka Márti jó szívvel emlékezik a fővárosi rehabilitációjára. Az Országos Orvosi Rehabilitációs Intézetet Budapest-Budakeszi határába telepítették. A Budapest tüdejének is nevezett területet a régi fővárosiak is szívesen keresték fel. Eredetileg tüdőbeteg katonák otthona volt, 1918. május 1-én nyitotta meg kapuit.

– Az OORI nagyon meghatározó állomás volt a baleset utáni életemben. Egyrészt a rehabilitáció miatt, mert megtanítottak helyesen mozogni, magamat ellátni, másrészt megkaptam a pszichológiai támogatást azáltal, hogy magamfajták között voltam (gyerekek és felnőttek között). Ott tapasztaltam meg, hogy magamhoz képest milyen ügyes vagyok. Láttam ugyanis olyat, aki ugyanott sérült, mint én (C 6-7es csigolya) mégis, önellátásban sokkal rosszabb állapotban van és olyan is, aki bicebóca ugyan, de jár. Ez is azt bizonyítja, hogy nincs egyforma sérülés, egyforma következmény, állapot. Egy olyan ember mellett, akit az én gyengébb kezemmel etetek, mert éppen kártyáztunk és közben nassoltunk (a kártyát is én pakolgattam neki), amellett nincs helye a saját nyomorúságunknak! Egy járó ember mellett persze sokkal rosszabb minden, de őt etetve, akinek csak a feje mozog, nem fogok panaszkodni, hogy jaj, nem sikerült jól összefogni a hajam vagy nehéz volt felvenni a cipőt…

Mégis rengeteget nevettünk ott, egymáson és a saját nyomorunkon is. Amikor bejöttek hozzánk a rokonaink látogatni, nem erre számítottak. Akkor már sejthették, hogy lehet ebből a felépülésből valami.



Hajdúböszörmény.
HAON.HU






hirdetés