Reál vagy humán?

Kevesebb fiatal tanárjelölt megy a természettudományi karokra, mint ahány nyugdíjas kiesik az oktatásból. A reál és humán műveltség ellentéte korábban is felmerült. Íróink, költőink többnyire bölcsészek voltak, s csak ritkán kerültek a természettudományok vonzásába. Talán Karinthy Frigyes volt az egyedüli filozopter, aki nagyon érdeklődött irántuk, sőt voltak is meglehetős kémiai és fizikai ismeretei. Nem úgy a többi bölcsész írónknak. Még a múzeumigazgató Móra Ferenc is elismeri: sohasem hallott a kalcinált szódáról (kiégetett szóda), amely szerepelt az inasiskola tankönyvében.

Kancilált? Kancsinált?

A Kalcinált szóda című írásában a következők olvashatók:

„Egyszer vaktában kinyitottam a könyvet valahol: A szóda című olvasmányra nyitottam. Aztán vaktában rámutattam egy egérképű inasra:

– No, olvasd!

A gyerek addig olvasott, hogy a szóda legfinomabb fajtája a kalcinált szóda. Ezt aztán olvasta kanciláltnak, kancsináltnak, és csak azért nem tört ki a nyelve szegénynek, mert engem elfutott a düh.

– Milyen inas vagy te, fiam?

– Szabóinas.

Hát a keserves poncius-pilátusát annak a m. kir. állami ipar­oktatási szaktudománynak. Én tanultam az egyetemen természethistóriát, nyelvtudományt, csillagászatot, művelődéstörténetet, esztétikát, politikát, de a kalcinált szódának a nevével soha ebben az életben nem találkoztam.”

Mennyi???

Kosztolányi Dezsőt nemigen kötötték le a természettudományok. Aztán amikor egy párizsi útjáról számol be, alaposan nekik, pontosabban a súlymértékekbe ütközött. A párizsi Père-Lachaise temető krematóriumáról szóló cikkében (Por és hamu, 1927) a következőket írta:

„Megérintem a fehér, lisztszerű hamut, kezembe veszem a dirib-darab csontokat. Ennyi marad egy emberből, kilencszázezer gramm, éghetetlen csonttörmelék, mészsó, foszfor, melyet a tűz se bír megemészteni. Ez százezer év múlva is lesz, rejtélyesen és elpusztíthatatlanul.”

Minden stimmel, csak éppen az nem, hogy egy ember elégetése után kilencszázezer gramm hamu keletkezik. Hiszen ez kilencszáz kiló! Valószínűleg kilencszáz grammot akart írni, ez közelebb áll a valósághoz. S az elírást nem vette észre majd száz év alatt sem szerkesztő, sem korrektor, talán az olvasók sem. Nemrégiben kiváló irodalomtörténészünk sem, aki esszét írt magyar írók és költők utazásairól. Ebben ugyancsak kilencszázezer gramm szerepel a Kosztolányi Dezsőről ott is idézett írásában. Persze, irodalomtörténészünk is bölcsész…

A harmadik gyöngyszem Győry Dezső Viharvirág című regényében szerepel. A főhőst a durranó ezüst rejtelmeibe vezeti be egy falusi ezermester:

„– Hozzá ne nyúlj! Ez durranó ezüst! Berthelot féle! Könnyen robban és sokkal hevesebben, mint a legfinomabb puskapor – magyarázta.

Blomhaus főhadnagy szerezte az ezüstnitritet Szkálnoky kérésére, hogy az ez évi szüreten, a rakéta versenyen ismét kitegyenek magukért. A mester nem is akarta elvállalni a megbízatást, de mikor parányi mennyiségekből meggyőződött az ezüstnitrit csodálatos erejéről, elkapta a kíváncsiság.”

Közvetlenül a nitrogénnel

Itt is minden stimmel, de a robbanóanyag nem ezüst-nitrit, azaz nem a salétromossav ezüstsója, amely csakúgy nem robban, mint az egy oxigénnel többet tartalmazó salétromsav ezüstsója, az ezüst-nitrát. (Ezt lápisz vagy pokolkő néven szemölcsök leégetésére használták.) A durranó ezüst az nem más, mint ezüst-nitrid, az ezüst közvetlen vegyülete a nitrogénnel, amely valóban, a legkisebb érintésre is felrobban.

Gőz József Miklós